Amikor annak idején megírtam ezt a posztot a patrónusi rendszerről, a legérdekesebb reakciók azok voltak, amik azt kérték rajtam számon, miért tulajdonítok ekkora súlyt és/vagy jelentőséget neki. Személyes tapasztalataim természetesen nem segítenek ennek pozitív megítélésében, mégis szeretném egy kicsit elgondolkodtatni olvasóimat a témával kapcsolatban.
Valaki a következő brutálisan kemény megjegyzéssel sommázta a patrónus mibenlétét: „Az a tanár, akit tizenegyedikben hetente másfél órát látsz”. Nyilvánvalóan mindenkinek saját személyes története, a mögötte, illetve mögöttük álló évek határozzák meg, mit is gondolnak a patrónusi rendszerről. Jómagam, mint már több helyen leírtam, száz százalékosan csalódtam az intézményben, nem adott semmiféle pluszt, csupán egy olyan közösséget, ami az én esetemben egyáltalán nem (volt) képes közösségként funkcionálni, valamint egy „félidőnél” távozó patrónust, akivel bensőséges, tiszteletteljes kapcsolatot több okból sem tudtam kialakítani. Ez, mint olyan, nyilvánvalóan szerepet fog játszani az alant leírt gondolataimban.
Most egy kis idézet következik
az AKG pedagógiai programjából (egy aranybánya, ha poszttémákat keresek, tényleg, a patrónusra vonatkozó rész egészéről még fogok is írni a közeljövőben):
„[A patrónus feladata] Minél előbb (legfeljebb az első félév alatt), minél alaposabban ismerje meg a tanuló személyiségjegyeit, életét, szociális körülményeit, a család anyagi, kulturális viszonyait, a tanuló adottságait, érdeklődési körét, motivációs bázisát.
Közös megbeszélések, egyéni tapasztalatok alapján a szülőkkel egyeztetve személyre szóló hosszú távú fejlesztési programot alakít ki, melyet – az új információk alapján – folyamatosan korrigál. Az egyéni fejlesztési program igazodik a tanuló életkori sajátosságaihoz, adottságaihoz, körülményeihez. Figyelembe veszi a kisiskolai szaktanárok véleményét, a gyerek változásait. Tartalmazza a tanuló hatékony tanulása, sikeres iskolai élete, s az élet egyéb területein való boldogulása érdekében elvégzendő feladatokat, a direkt és indirekt pedagógiai eljárásokat, teendőket.
Kiemelt feladata, közvetlen – tevékenységekben és verbálisan megjeleníthető – és a közvetett érték- és normaközvetítés, az életkorhoz igazodó mentálhigiénés, önismereti és kommunikációs fejlesztés egyaránt.
Kiemelt feladata továbbá a tanuló pályaválasztásának kialakítása, segítése, az ehhez szükséges képességek fejlesztésének tudatosítása, a reális énkép, a racionális jövőkép megfogalmazása.
Személyes ráhatással, egyéni és közös beszélgetésekkel és programokkal, rendszeres kapcsolattartással – mind a szaktanárokkal, mind a szülőkkel –, folyamatos ellenőrzéssel, rendszeres írásbeli és szóbeli értékeléssel, direkt és indirekt pedagógiai eszközökkel törekszik a gyerekeket a számukra leginkább megfelelő úton tartani. Élet- és munkarendjüket, szabály és normatudatukat, tanulásukat segíteni, alakítani.”
Nem kis dolgok ezek ám (és ez még csak nem is a teljes lista)! Most nem áll szándékomban véleményezni vagy szétszedni a fentieket, sokkal inkább az az aspektus érdekel, hogy meg tud-e felelni jelenlegi formájában a patrónusi rendszer a fenti követelményeknek.
Emlékszem, többen megrökönyödéssel fogadták, amikor azt írtam, hogy egy ideális AKG-ban a patrónusok nem szaktanárok lennének, főállásban lennének a patrónusaink. Lássuk be, a fenti nagy célok elérését nem kicsit nehezíti meg az, hogy a patrónus a saját és a többi évfolyamon is szaktanárként tevékenykedik, az ezzel járó értékelési, tanítási nehézségekkel. Tényleg nem kritikának szánom, komolyan, optimistán állok a(z alacsony) céljainkhoz új patrónusi ügyben, de a patrónusi értékelőnk hossza, pláne az új szituáció fényében, átkozottul rövid volt – főleg a személyre szóló rész. Másfél bekezdés kb.? Jövőre Twitter-üzenetben kapjuk? Tényleg, nem ad hominemnek szánom, s nem várom el egy tanártól sem, hogy esszéket írjon mindannyiunkról (ezúton köszönöm azoknak, akik megteszik), csak a fenti komoly elvárások fényében – ismétlem, csak és kizárólag ezek fényében! – mindez rendkívül vékonyka.
Hogy az önismétlést elkerüljem, csupán annyit idéznék az előző posztból, hogy a patrónusi rendszernek nem tesz jót, hogy hat patrónusjelöltből kell öt napi minimális ismeretség után választani hét évre. Ha már nyitótábori kérdéskörök: akkor és ott nem egyszer elhangzott a nagy és hosszú szónoklat arról, milyen hatalmas jelentőségű döntés ez, mennyire visszafordíthatatlan (
hát öö izéé), mennyire meg kell fontolni, mennyire fontos a patrónus, mint olyan… és ez az, amit tényleg nem látok sehol.
Már csak azért sem, mert ennek a rendkívül bensőséges személyes kapcsolatnak a kialakulása egyrészt nem fog megtörténni egy cirka tucatnyi közösségben való beszélgetésben vagy közös programokban, az a csibeközösséget összekovácsolhatja, de az nem egyenlő azzal, amire én gondolok. Szerintem szintén nem segít, hogy a rendszer „gépesített”. Természetesen mindig kell valaki, akivel az iskolán belül olyan viszonyban lehet az ember, mint a szüleivel (vagy akár olyan dolgokat is meg tudjon vele beszélni, amit otthon nem!)… bár jó esetben magától kialakul az ilyen kapcsolat. Az adott „jelöltekből” külső nyomással egybeforrasztani kívánt emberi kapcsolatok talán nem működnek annyira. Ha én akármikor azt mondhatnám egy hozzám közel álló tanárnak, hogy szeretném, hogy a továbbiakban a patrónusom legyen (és nem csak adott hat közül öt nap után), az szerintem egy nagyon jó dolog lenne. Igazából nem is tudom, a rövid döntési idő vagy a potenciális patrónusok limitje zavar jobban, mindenesetre mindkettő hatalmas gát.
Annak idején külön posztot akartam „Patrónus: kapocs vagy a rendszer része?” címmel írni, s kicsit bánom, hogy végül nem tettem meg. Ismét idéznem kell a pedagógiai programból:
„…Az AKG pedagógiai programjának egyik kulcseleme, hogy az iskola lemondott a jogi, intézményi eszközökről a gyerekek képzése, nevelése során. Az intézményi eszközök helyére a személyesség, érdekeltség, az érdeklődés került. A pedagógiai funkciók megjelenítője, az iskolai értékek feladatok közvetítője a patrónus. A szülők a tanulók számára a patrónus tehát "maga az iskola".”
Ez az én olvasatomban valahol azt is jelenti, hogy szülő és gyerek konfliktusában a gyerek – jó esetben – bizalommal tud fordulni a patrónushoz. Fent már írtam erről egy gondolatot. Már hallottam is ilyenekről, létezik a dolog. Engem továbbra is az frusztrál, hogy a fordítottját nem látom, holott szerintem alapvető következménye lenne a fentieknek és annak a disztinkciónak, ami egy szaktanár és „a” patrónus között – elméletileg – van: amennyiben a diáknak konfliktusa van egy szaktanárral, a patrónusnak nem kellene egy az egyben a szaktanárral összezárnia.
„[A patrónus] képviseli az iskolában a tanulókat. Képviseli érdekeiket, közvetíti – ha szükséges – problémáikat.”
Természetesen most nem rólam van szó, már írtam fentebb, semmit nem kaptam a patrónusi rendszertől (persze még van három és fél év ezt kiküszöbölni!), egyébként is ritkán kerülök konfliktusba tanáraimmal. Ebben a néhány esetben (sem az általam hallott néhány esetről, ami mással történt /mindez természetesen nem reprezentatív/) nem fordult elő, hogy a patrónus diákja mellé állt volna a szaktanárral szemben.
Egy személyes történettel szeretném zárni a posztot. A nagy jelentőséget ecsetelő beszédekben elhangzott az is, hogy természetesen szükség esetén az összes patrónus ott van, ha segítség kell. Tudni kell, hogy a patrónusválasztásnál én nagyon hosszasan vaciláltam két jelölt között, s sokáig azt mondtam, a csibeközösség miatt jó döntésként értékelem választásomat. Ma már azért inkább azt mondanám, nem volt jó döntés. Úgy gondoltam, az, aki korban ennyivel közelebb áll hozzám, sokkal inkább meg tud felelni a fenti elvárásoknak és téziseknek, sokkal inkább át tudja érezni a korosztályom szituációit. Sajnos ehelyett inkább része volt a korosztályomnak, semmint értője. A tapasztalat sokkal többet ér.
A történet igazából csak annyi lenne, hogy két héttel az iskolakezdés után az előző bekezdés elején említett gondolat fényében egyeztetett időpontos beszélgetésekbe kezdtem ezzel a bizonyos másik jelöltemmel, mert nem találtam igazán a helyemet. Nem sokkal és egy „de hát én vagyok a patrónusod és ő nagyon elfoglalt”-tal később a fiókba tettem ezt. Emberi aspektus? Nem tudom.
Ma már sok mindent másképp csinálnék – már csak tapasztalatból is megerősíthetem hát, mennyire rossz ötlet öt nap után, és ami még fontosabb, a hétköznapi iskolai szituációkból kiragadva patrónusválasztásra kényszerülni. Bár ha tényleg ennyire képtelen megfelelni a patrónusi rendszer a pedagógiai programban megfogalmazott elvárásoknak, talán mindegy is: jelen körülmények közt szerintem az egész csupán veszett fejsze nyele.
Utolsó kommentek