Apám Kurva Gazdag

(GY)(I)K frissítés

2011.02.03. 22:45 TooNormal

Öt új kérdés, öt új válasz. Itt olvashatjátok őket.

- Hogy merészeled megszégyeníteni a körülötted lévő embereket, például ezzel a poszttal?
- Azért vitatkozol ennyit Baranyai Istvánnal, mert kirúgtak az iskolaújságtól annak idején?
- Mire fel írod, hogy az AKG-s diákok szülei nem lehetnek egyszerű emberek?
- Mi bajod az alsóval? és Miért rohadjanak meg a szponzori helyesek?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Heti apró (2011. január 24-28.)

2011.01.29. 12:00 TooNormal

Totális csőd. Ki vagyok én, Leonard Shelby, a Memento főhőse? Melyik napon voltam benn? Melyiken nem? Mikor néztük Az Olajfalókat? Mi? Hol? Ki? Merre?

Szintén egy február tizenötödikén pótolt írás, ez teljes egészében most születik.

Fufufúúú. Most ezt hogy és merre? Már az előző utólag pótolt Heti aprót is a digitális napló segítségével raktam össze, de most akárhogy is nézegetem ezt az egészet, nem tudok rájönni, mikor voltam és mikor nem! Ennyire nem hagyott volna nyomot bennem az a pár nap, amikor voltam?

Hétfőn voltam. Dolgozatot írtunk. Három lecke anyagából az volt a feladat, hogy az egyik leckében szereplő Piroska és a farkas-történetet leírjuk, ez volt a dolgozat háromnegyede, a maradék egynegyed Präteritumos igék behelyettesítése volt (ha nem értenéd: nyelvtaaaaaan). Beszélgettünk még a „Kreatív” Napokon nézett filmről. Igen, ekkor még biztosan voltam.

Kedd. Oknyomozó újságírásról szó a médián? Emlékszem, sajnáltam, hogy nem voltam ott. Aznap biztos nem voltam.

Szerda. Németen elméletileg többek között a Távol s mégis közel c. filmről volt szó. Sose hallottam róla. Hát, ezek szerint nem voltam. De akkor milyen értékelőkről írnak a csibeprogramon? Az értékelőket mindenkinek a jövő héten osztották/osztják majd ki… vagy ez a külön kis nyelvi értékelő füzet volt? Ja igen! Az volt.

Csütörtök. Aha! Ezen a napon voltam. Ekkor kaptam meg a németes nyelvi külön értékelőt, németen az iskolatípusokról volt szó, nem tesiztem. A többiek elméletben kötelet másztak, én olvastam. Bármennyire erőltetem az emlékezetem, nem rémlik, hogy kötélmászás lett volna, de lehet, hogy csak a végén volt kidobós? Valószínűleg. Valaki törölte az agyamból az idevágó részt…? Médián elméletben a WikiLeaks történelméről beszéltünk, de egyáltalán nem emlékszem rá. Le merném fogadni, hogy ekkor néztük Az Olajfalókat, már csak azért is, mert a digitális napló későbbi bejegyzéseiben más dolgok szerepelnek, mégpedig olyanok, amikre emlékszem is és amikről tudom, hogy ott voltam és megestek. A franc se tudja.

Péntek. Na, ezen a napon tuti nem voltam, mert emlékszem, hogy nem voltam az installációs önképzős foglalkozáson.

Nagyjából a keddi események írásakor jutott eszembe leellenőrizni a hiányzási adatokat a digitális naplóban. Ez az „emlékösszerakós” verzió azonban sokkal izgalmasabb volt, nem? Egyébként tényleg alig emlékszem pár dologra. Látszik, hogy beteg voltam. Ha máson nem, akkor ezen a bullshit bejegyzésemen. A komment stimmel, konkrétan kifejtem, hogy az a jó tanár, aki jó tanár. Na, ekkor már nagyon pocsékul éreztem magam. Másnap már be sem mentem.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Vajon mitől jó egy tanár?

2011.01.24. 22:41 TooNormal

Sokak számára, feltételezem, egyértelmű, de már érik egy filozofálgatós poszt.

Nem tervezek egy, a sok helyen olvasott „szeresse a hivatásáááát”, „tisztelje a tantárgyáááát”, „legyenek neki fontosak a gyerekeeeek” és hasonló klisékből összerakott poszttal előrukkolni – ez egyébként már csak azért is nehéz lenne, mert diák vagyok. Van azonban pár, olvasóim nagy része által már bizonyára ismert apróság, amiről most lenne kedvem pár sort írni.

Tudjátok, milyen gyakran hallottam anno, hogy „bezzeg [abban a csoportban, ahol érdeklődnek a tantárgy iránt] sokkal jobban mennek az órák!”. Ezt most igazából csak azért hozom fel, mert ha előbb vagy utóbb veszem a fáradságot, hogy restauráljam az Óráról órára-posztokat, akad majd olyan bejegyzés, ahol azt fogom írni: az illető ért a tantárgyához, de tanítani nem tud. Láthatóan nagyon sokat tud arról, amit meg kellene tanítania, megfelelő közegben talán még menne is neki az információanyag átadása, de pedagógiai képességei nincsenek.

Szerencsére iskolánkban tapasztalataim szerint igazából ez az a bizonyos legrosszabb, most hirtelen nem tudnék olyan tanárral előrukkolni, aki szerintem még csak nem is ért ahhoz, amit tanítania kellene. Hallottam én már sokkal rosszabb történeteket más iskolákból, egyet-kettőt talán én is tudnék mesélni, de ennek most itt sem jelentősége, sem helye nincs.

Azért nem (sem) egyértelmű az állásfoglalásom ~~az ideális tanári működésről~~ voltaképpen bármiről, mivel „a határon innen” ultraliberális, a „határon túl” meg kőkonzervatív vagyok, és itt a „határ” alatt most éppen a szabályokat értem. Számomra az ideális tanár az, aki a „határon túl” megfogja az embereket – nem annyira, mint amennyire én tenném –, csak annyira, hogy tekintélye és „súlya” megmaradjon, a „határon innen” meg közvetlen. Igen, ez azzal jár, hogy a diákokat másképp kezeli és ez mai világunkban jajj és fújj, mert ugyanúgy kell kezelni a koszos csövest, mint az öltönyös bliccelőt (szándékosan sarkos a példa). Nyilvánvalóan ez már értékrend és nem feltétlen tanítási módszer kérdése, egy tanártól azon felül, hogy egyben tartsa az órát, nem szabad többet elvárni (ezért megy át bőven a radaromon a gépírásóránk).

Mint tehát már leírtam, fontos, hogy egy tanár rendelkezzen pedagógiai képességekkel – ne nevessetek, a fentiek jegyében ezt szeretném elismételni. Szüksége van tekintélyre, mivel a diákok is emberek és nem egyszer visszaélnek a lehetőségekkel. Nem azért, mert „rosszak” vagy „gonoszak”, hanem az emberi természetből és korukból adódó dolog ez.

Nyilvánvalóan az sem mindegy, hogyan tudja valaki érdekessé tenni az anyagot, vagy hogyan tudja úgy prezentálni, hogy az meg is maradjon a fejekben – szerintem az előbbihez ma már nem szükségeltetik kreativitás, csak sok ráfordított idő és alázat – legtöbb AKG-s tanáromnál vagy az egyik, vagy a másik megvolt.

Pedagógiai képességek, informáltság, tanítási képességek – ezek hiányára lehet mentségeket keresni, százból egyszer nyilvánvalóan jogosak is, de szerintem nem érdemes.

Alapvető képességként kezelem a tudást, de sokakban ez sincs meg, ezt ne feledjük. Értékeljük a tárgyak és témák tudorait, de csak azokat hagyjuk meg tanárnak, akik rendelkeznek pedagógiai képességekkel is – a pedagógia csodája és legnehezebb része ugyanis pont az, hogy egy különböző képességű és érdeklődésű diákcsoportnak kell megtanítani valamit (rosszabb esetben csak leadni az anyagot) és egyben tartani az órát. Tudom, nem én találtam fel a spanyolviaszt; a tanításnál szerintem kevés nehezebb feladat létezik és minden elismerésem azoké, akik tudják, hogy kell ezt csinálni – de mindemellett javasolnám, hogy egy ideális világban, ahol nincs létszámhiány, vagy magas szintű iskola működik, válogassuk ki a legjavát.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

3 komment

Kreatív Napok II. – Kreatívatlan Napok

2011.01.23. 01:53 TooNormal

Az első Kreatív Napokról pozitívan írtam („egészségesen magas szinten volt a hülyeség az előadásokon, én mindenképp jól szórakoztam”), kiemelve, hogy izgatottan várom, mi lesz a következőn. Hogy mit kaptunk? 5x~200 oldalas szövegek robotikus írását négy napon keresztül.

Talán az volt az első Kreatív Napok legnagyobb erénye, hogy tényleg kreatív dolgokat kellett csinálnunk: kis előadásokat, ilyeneket. Volt ötletelés, ilyenek: volt, amiket vegyes csoportokban, itt szerintem jól működött. A mostani Kreatív Napok azonban, ebben szerintem megegyezhetünk, a kreativitás csíráit sem tartalmazták.

Most minden csoport a saját nyelvében, általában egyszemélyes munkában (nálunk legalábbis így volt) írt 4 darab 200-250 és egy darab 150-200 szavas szöveget Magyarország, Budapest, AKG, (német)csoport, én témákban (nem, nem mindenki rólam írt, bár érdekes kísérlet lett volna) – ezeket a kedves cserediákok kapják majd meg. Hogy hol a baki ebben az egészben szervezési szempontból – azt leszámítva, hogy kreatívnak nehezen nevezhető a feladat és nem szakít el a „hétköznapi” némettanulástól? Ott, hogy az emberi feladatmegoldási sebesség olyan, mint a légnemű anyagok: kitölti a rendelkezésre álló teret. Ha öt napot kapsz valamire, nagy valószínűséggel négy nap és huszonkét óra, illetve öt nap és két óra közt várható a befejezés. Ezt a feladatot mi szótárakkal, állandó tanári felügyelettel és segítséggel, a táblára felírt fogalomtárral oldottuk meg.

Namármost, 18 németóránk van egy héten, a péntekieken filmet néztünk, így marad 15, amit ezzel töltöttünk. Az összidő tehát 4x85 (a reggeli duplaórák öt perccel rövidebbek, mint az órák külön lennének) + 7x45 = 340+245=585 perc. 585 perc ~1000 szóra, ami azt jelenti, hogy ha a tanári segítséget nem nézzük, percenként két szó írásával abszolválható a feladat. Ha azt vesszük, hogy a tanári segítség (fogalomösszegyűjtés, -felírás stb.) elveszi az órák felét, ami egy brutális túlzás, akkor percenként négy szó elegendő, arról már nem is beszélve, mennyit segítenek ezek a fogalmak. Ha akartuk volna, ezt egy vagy két nap alatt összedobhattuk volna, tényleg, nem ennyire nagy dolog, hogy négy napot igényelne. Olyan gyerekekről beszélünk, akik nem is rosszul abszolválták az A2-es vizsgát, ráadásul szótárral és segítőkész tanárokkal vannak felszerelkezve. Ez nem egy négynapos feladat.

Még ha igényelne is négy napot, legalább lenne kreatív! Jelen formájában azonban ez nem volt más, mint a heti egy 45 perces írásóránk felfújása Zeppelin-méretűre. Favágás a köbön, és tényleg, egész egyszerűen unalmas. Kreatívnak nevezni – pláne az első Kreatív Napok fényében – igencsak nagy ugrás a valóság talajától.

Pénteken filmet néztünk németül. Ha más nem, ez tényleg más, mint a hétköznapi órák. Tényleg limonádé volt, de ezúton is közölném: szerintem nem volt rossz. Speciel tőlem távol áll az a világ, de érdekes volt. Hmm… lehetett volna németfilmnézős Kreatív Napok, anno úgyis volt ilyen témahetünk olyan filmekkel, mint A hosszútávfutó magányossága. Néztünk mi már máskor is film(részlet)eket németórákon. Tudom, hogy már korábban is volt ilyen KN, látom, hogy máshová nem fér bele egy ilyen feladatsor, de még házi feladatnak is jobb lett volna ez, mint négy napnyi tömény, szünet nélküli unalmas és fárasztó szövegírás "kreatív" feladatként elnevezve.

Ja, és a múltkori héttel ellentétben (akkor témahetek voltak az egész iskolában) a többi óra teljesen normális volt. Bár ez a mi csoportunkban az angol esetén nem látszik meg (és a média sem nevezhető egy kőkemény, magolós reáltárgynak), a dologból így teljességgel hiányzott a különlegesség. Csak azt tudnám, hogyhogy nem érkeztek olyan visszajelzések a tanárok felé, hogy megvariálják ezt a rendszert – azt tudom, hogy a körülöttem lévők halálra unták magukat.

A harmadik Kreatív Napok áprilisban lesz(nek), ha jól tudom, valamiféle projektet csinál mindenki. Ennél csak jobb lehet. Ennél csak kreatívabb lehet. A mostani Kreatív Napok csak Napok volt(ak).

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Heti apró (2011. január 17-21.)

2011.01.22. 12:00 TooNormal

„Kreatív” Napok, szülinap és romák – bepótolt Heti apró következik.

Csak február tizenötödikén került ki (visszadátumozott), a csibéről és a Jogtalanulról szóló rész utólag készült, a dőltbetűs kiegészítések utólag kerültek be.

A hétfői nap non plus ultrája természetesen a nyelvvizsga volt, ~~az eredmények szerdán érkeznek majd~~ keddre meglettek(az A1-et megdöbbentően gyorsan, másnapra kijavították, ~~ez a 3 nap is nagyon jó~~ ezt is). A vizsgaruha-ügy megint nem járt az elvárt Watergate-üggyel. Megint voltak… érdekes öltözetek, na. Elviekben a legérdekesebb öltözet viselője majd akkor kapja meg az eredményeit, ha a héten valamikor bejön ünneplőben. Na ennek aztán semmi köze semmihez – persze azok után, hogy hagyták megírni, tényleg nem lenne fair utólag lenullázni a vizsgáját. A Hungária körúti óriásdugó miatt később kezdtük (ez elméletben érettséginél is igazolt magyarázat, ha elegen mennek arra), volt némi probléma a rádióval, és ez megkavarta a hallásfeladatokat, minden más normálisan ment. Ruhaügyben már nem csak szívom a fogamat, ez már még nehezebben megmagyarázható: ünneplőben kell jönni, különben nem vizsgázhatsz; többen jönnek farmerban, volt még pólóra rávett ing is. Nada. Nichts. Nothing. Nuku. Semmi. A farmer-tornacipő kombónál legalábbis, a legextrémebb eset utóhatásairól már írtam. Egyszerűen nem értem, miért kell egy ilyen szabályt hozni – illetve, azt hiszem, értem, de egyáltalán nem értek vele egyet. Különben is, minek kell megszokni az ünneplőt? Érettségire, mindenkinek garantálom, senki nem fogja megkockáztatni a farmernadrágot, már amennyiben még két év múlva is élni fog a „dress code”. Azonban azok után, hogy két sulis nyelvvizsgán (ami súlyában nem egy érettségi) azt látja az ember, hogy nincs következmény, az iskolai kiöltözés még a célját sem fogja elérni: egyre többen fogják lazábban/sehogy venni, teljesen racionálisan. Ha azt mondom, hogy feltétlenül hozzál pizzát, mert adok két pofont, hitelességem érdekében meg kell, hogy pofozzalak, amennyiben beállítasz egy pizzás ízesítésű csipsszel és egy tábla csokoládéval. Átkozottul zavar ez. Basszuskulcs, még azt is lehet, hogy kisebb büntetést lengetünk be és legalább nem dobjuk ki a tekintélyünk méretes szeletét az ablakon, csak egy kisebbet!

A kedvencem azért mégis az, hogy a digitális naplóban az szerepel, hogy tesiórán nyelvvizsga volt.

A csoportátlag érdekes módon pontosan ugyanannyi, mint az A1-nél, és nem is alacsony. A jelek szerint mégsem csúszunk szét, legalábbis biztosan nem annyira, mint ahogy feltételeztem. De mennyire nem! Mindenki megy érettségire.

Kreatív Napok vannak (megint), most normális tanórák vannak, a nyelvórák kivételével, amiken azonban kis szövegeket írunk az országról, a városról stb. Így egy nap után nem tűnik túl tartalmas vagy bonyolult feladatnak, kreatívnak pláne nem, de legalább találtam egy remek német szót: die Nachkriegszeit – háború utáni időszak. Csodás. A hét nagy részét a Kreatív Napok tették ki, értékelésem itt található.

Médián amolyan breaking news jelleggel a dokumentumfilmek megbeszélése helyett a West Balkánban történtekről beszéltünk, médiaszemszögből természetesen (ezúton fejezném ki együttérzésem mindenkinek). Csütörtökre marad A Nagy Izé, amit kissé aggódva és érdeklődve várok.

Szerdai program a szülinapszervezés volt, ami kapcsán így, ha utólagos pótlással is, de szeretnék értekezni. Sajnálatos módon nem voltam ott és természetesen nem tudtam megkérdezni mindenkit, az általános visszajelzés rendkívül pozitívnak hatott. Évfolyamvezetőnk szerint „mindenki magáénak érezte az egészet”. Már biztos említettem itt-ott, de biztosan nem lettem volna része a kreatív brigád(ok)nak, ha nem írnám ezt a blogot. Nagyon érdekes érzés. Ha jól emlékszem (és most intenzív konzultációban állok a digitális naplónk haladási naplójával), pár állomásnak (Oktogon stb., helyek a városban ugyebár) kellett definíciókat kitalálnunk, amiket az előző állomáson kellett megfejteni. Bocsi kedves mindenki, akiknek a belső szögek összegével kellett szenvedniük, többek között az én ötletem volt!

Csütörtök. Nagyjából két hete (plusz két hét halasztás) lengetgetem be azt a bizonyos valamit a média kapcsán, no kérem, itt is lenne: Jogtalanul. TASZ-os dokumentumfilm a hétesi romákról. Többek közt szerepelt benne egy idős fehér (fú de nem tudom pécé vagyok-e vagy sem…) nénike, az egyetlen nem-roma lakos, akiről elmondták, jaj, hát sose bántanák. Valahonnan átkozottul ismerős volt nekem.

Nem, nem rokon volt, legalábbis nem tudok róla. Mindenesetre tudtam, honnan rémlett, már ha ő volt az. Le is mentem a könyvtárba közvetlenül óra után és lecsekkoltam a feltételezésem. Stimmelt.

Vastagbőr, 2010 február végi bejegyzés: „És Hétesen felsírt az utolsó magyar ....”

„Erzsi néni egyedül maradt: mindenkinek azt mondta, ő nem bánt senkit, ezért neki sem kell másoktól félnie. […] Január 19-én hajnalban rátámadtak a lakásábanhárom héttel a támadás után elhunyt.” (azért nem dőltbetűsítem az idézetet, mert már az eredetiben is szerepel valami dőlttel)

Namármost, nem áll szándékomban nagy lángokat vető aktuálpolitikai kérdéseket előhúzni, ez különben sem együttéléstan (amiről már ezer éve írni akarok), hanem média, a dokumentumfilmes sajátosságok megbeszéléséhez nincs szükség a kisebbségi problémák megvitatására. Ez volt viszont az, amin átkozottul aggódtam, mivel nem állt szándékomban ezt az egész sztorit bedobni az órára, viszont ha ebbe az irányba ment volna el a beszélgetés a filmről, kötelességemnek éreztem volna. Volt már „jajjnemacigányságafelelős”-sztori máshol, majd írok is róla, rendkívül megkönnyebbültem, hogy itt erről nem volt szó. Beszéltünk egyfajta kulturális különbségről, arról, hogy „másképp kezelik a teret”, de ennek kapcsán nem volt szükség ennek az egésznek a felemlegetésére. Vékonyabb jég volt az, amikor az előző médiacsoport egyik gondolatát feszegettük, miszerint „nincs értelme az ilyen dokumentumfilmeknek, mert csak az egyik oldalt mutatják meg”. Namármost, ez is már inkább a Vélemény Reprintre illene, de szerintem inkább legyen két, egyik és másik oldalt bemutató film, mint egyik sem – mindemellett nem tartom én sem ideálisnak, hogy nincs prót és kontrát együtt prezentáló film. Nincs 50%-os szürke, szerintem lehetne. Tudom, ezzel azt várom el, hogy a szerkesztő/forgatócsoport végezze el helyettem a gondolkodási folyamat nem kis részét – vállalom. Nem mindenki gondolkodik szívesen (és hatékonyan), tudjátok?
A sulira visszakanyarodva tehát, a médiaórán a média maradt a téma. Ez remek hír. Köszönöm.

Pénteken a felvételi miatt délben ért véget a tanítás, „Kreatív Nap”-os részén filmet néztünk. Az angolóra, mint mindig, most is zseniális volt. 2011. január 21.: Matyilla.

Ezt is csak egy tucat ember fogja érteni. Éljenek a rétegpoénok!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Kapu: Fél kettő, mint kötelező minimum?

2011.01.17. 10:00 TooNormal

Ha már kapu, nemrégiben újraolvastam az általam nemegyszer pozitív példaként idézett Hibrid AKG blog (ami egyelőre, sajnálatomra, minimum hibernált vagy elhalálozott) kapuval kapcsolatos írását. Az utolsó bekezdést hadd idézzem: Kutatásunk alapján, (sic!) tehát ki lehet jelenteni, hogy az AKG semmivel sem különösebb a kártyás beléptetőrendszerével és egyéni kijárási engedélyével, mint más intézmény. Más rendszer csak egyetlenegy (!) intézményben volt 10 évvel ezelőtt, így általánosságban tényleg a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben, és ezáltal a tanárok elvesztették a bizalmukat a diákok felé. Így nem kaptunk mi sem különös elbánásmódot – mindössze akkor, amikor még ki lehetett járni. A lehetőség viszont megmaradt – egyszer volt már különös elbánásmódunk, még visszatérhet.

Szeretném megosztani az olvasóközönséggel az ezzel kapcsolatos álláspontomat. Egyrészt jót kuncogtam azon, hogy a törvény betartatásáról van szó, maguk a tanárok magyarázzák a „gyanús elemek” jelenlétével a módosításokat – lásd az iskola beszámolójából vett részletem: „a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát.” Namármost, ez egy dolog. Fogadjuk el alapfeltevésként, hogy a beszámolóval összhangban gondolkodunk és csak azért nem lehet 13:30-ig elhagyni az iskolaépületet, mert „nem kívánatos külső kapcsolatok” jelentek meg. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos kérdésem, amire eddig csak egy félmondatot szántam:

Mi történik 13 óra 31 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?

Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit. Nem tudom, így van-e, de az én szemszögemből úgy néz ki a dolog, hogy az iskola hozott egy még csak tüneti kezelésnek is alig nevezhető intézkedést, amikor kipattant egy botrány drogügyben (a mai napig is több vélemény kering arról, hogy a mi évfolyamunkon történt rendőrségi ügy vagy egy másik évfolyam állítólagos rendszeres és nagymennyiségű drogfogyasztása verte ki a közmondásos biztosítékot), és ennyivel elintézte a dolgot. Aki drogot fogyaszt, ezek után is fogyasztani fogja… de legalább nem az iskolában, nem az iskolával kapcsolatban. A szituációval járó mellékes következmények, mint a szinte állandóan füstszagú vécék és tesiöltözők, a maguk módján (legalábbis elméletben) megoldhatatlan problémák. Arról már ne is beszéljünk, milyen „alternatív” magyarázatokat hallottam már a kapuügyre – megbízható és kevésbé megbízható forrásokból egyaránt:

azért van, mert az iskolának nem tesz jót a CBA előtt dohányzó gyerekek látványa
azért van, mert a gyerekek elkésnek az ebédszünet utáni órákról
a rendőrségi vizsgálat miatt van, de csak pár napig lesz ott

…és az összes többi, ami nem jutott el hozzám. Megint értekezhetnék a tanári kommunikáció problémás mivoltáról, de máshol már nemegyszer megtettem ugyanezt, például itt is.

Teljesen jogosan kérdezhetitek, hogyan jön ide az idézett poszt? Nagyon egyszerű: az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégiumot elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta. A rendszer több szempontból sem volt ideális, a jelenlegi azonban nem oldotta meg az előző problémáit (illetve ha meg is oldott párat, azok a „feltételezett” okok között keresendők). A változtatásra adott „hivatalos” okok pedig, lássuk be, nem találtattak kielégítőnek azok szemében, akiket érint a változtatás. Természetesen nem azt mondom, hogy csak akkor hozzunk meg egy megszorító intézkedést, ha a megszorítottak egyetértenek vele: egész egyszerűen a rendelet nem fogja meghozni a kívánt változást.

Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén. Régen még volt valamiféle közvita a (mai formájában szerintem funkcióját nézve hasznavehetetlen) Szubjektívben a drogtémáról, ma ez a helyzet már más egy kicsit. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy komolyan a problémát megoldó intézkedésként értékeli a vezetőség a kapuzárást, képtelenség. Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért – erről már nálam, nálunk, nálatok, Önnél, Önöknél sokkal okosabb emberek indítottak és folyattak, illetve folytatnak vitákat. Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

Heti apró (2011. január 10-14.)

2011.01.16. 02:49 TooNormal

Szeretném itt és most leszögezni, hogy ezt a Heti aprót technikai okokból most írom csak, szombat este. A témákat már előre összeszedtem, mindenesetre nyilvánvalóan más lesz, mint a múlt heti.

Tűzriadó; felemelt hangú, padlón ülő vagy flexibilis tanárok; AKG-szülinap és vizsga, valamint felsőoktatási törvény. Ismét itt a Heti apró.

Kezdjük a hétfővel, amiről túl sok mesélnivalóm nincs, ám ennek ellenére hosszasan fogok értekezni: tűzriadó volt, így az aktuális óra utolsó tíz perce „elszállt”. Mi csak a lépcsőházig jutottunk, amikor kiderült, hogy – bár nem az általában évente egyszer előforduló próbatűzriadó rituáléjáról volt szó – ismét csak egy már tapasztalt jelenségről volt szó: a konyhában történt ismét valami. A rend és béke nem sokkal később helyreállt, mindenki ment a maga órájára, én speciel a lyukasra. Igen ám, de azt mesélték nekem (ennek hitelességéből levon, hogy más meg ezzel viccelődött), hogy a tűzriadó miatt az iskolaépületet elhagyni tervező diákoktól kilépőkártyát kért a portás. Jó bloggerként és amúgy is kíváncsi gyerekként lementem a portára és megkérdeztem, mi is történt: lényeg a lényeg, a tanárok már leszóltak (feltehetőleg telefonon), hogy már nincs semmi probléma. Nem tudom a pontos történteket, nem kezdtem el tanárokat faggatni, a gyerekek sem feltétlen látják így a dolgokat („amikor páran ki akartak menni [az igazgató] mellettem ment el a lépcsőházban lefelé, láttam”), a telefonálást épp ezért (csak) feltételezni tudom. Amire ki akarok lyukadni, az a szokásos a kommunikációról. Nem tudom pontosan, mi történt lent a portán és le tudnám fogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen. Természetesen lehet, hogy a tanárok nem hallottak az esetről. Mindenesetre ha mégis, jó lenne, ha a jelenleg amúgy is a „bezártság szobraként” operálni kényszerülő portások renoméját igyekeznénk megvédeni.

Ha már valaki megint megpróbált kimenni a kapun, megint írtam róla (hétfőtől olvasható) – és ideszúrnám, hogy volt már gyerek, aki könnyedén elhagyta az iskolaépületet másvalaki fényképes kilépőkártyájával.

Anno úgy fogalmaztam, hogy második némettanárunk óráinak majd pár hónap tanulás után nagyobb hasznát vesszük. Tartom ezt az állítást, de hozzátennék valamit: a teljes csoportnak tartott órái nem működnek. Néha egész egyszerűen csőd. Nem az ő felkészültségével vagy rátermettségével van baj, egész egyszerűen nincs nála az a „pszeudoporoszos” fegyelem, mint L.-nél. Vannak, akik szerint unalmasak ezek az órái – ezt a véleményt is tiszteletben tartom. Szerintem azonban visszaélünk a hozzáállásával – G., akin egyébként látszott, hogy nem az volt élete legjobb napja, megunta azt, hogy a zajban konkrétan a feladatot nem tudja elmondani. Mit csinált? Felemelt hangon elmondta a feladatot. Konkrétan átkiabált rajtunk. Erre képes volt valaki azt mondani utólag, hogy „mi a francért üvöltözött velünk”. Baszodalássan, ezzel (illetve vele) is vissza kell élni? Ez nem a megvont privilégium kategóriája! Ez a tanári tekintélyérvényesítés MINIMUMÁT sem éri el! Szedjük már össze magunkat egy kicsit! Komolyan mondom…

A médiacsoportok ugyanazt a (flexibilis) anyagot más sorrendben nézik, hogy a tanár ne unatkozzon. Ez tök jó, nem szürkül bele. Érdekelne, ez mikor és mennyire megoldható: egy történelemtanárnak például szerintem nem annyira adatik ez meg, pedig minden tanárnak jót tenne. A médián megnézett dokumentumfilmről majd a következő médiaóra után írok valamit, nem szeretném, ha bárkit befolyásolna, amiről írni tervezek. Egyelőre csak annyit, hogy nagyon kíváncsian várom a keddi médiaórát.

Szerdán szerveztük tovább az AKG-szülinapot. Sok kis csoportban sok kis elemet csináltunk: a „nagy cél”, a végén lévő „nagy dolog”, meg a többi… igyekszem általánosan fogalmazni. Ahogy az egésszel foglalkoztunk, eszembe jutott pár régi emlék és pár megjegyzés a közelmúltból. Amikor még első iskolámban csináltunk valami „Valamit”, azt kivétel nélkül mindig hosszú, hosszú készülődés előzte meg: a tanórákba beépített, hónapokon át zajló készülés. Rengetegféle előadásunk volt: A kis hercegtől kezdve A padláson át az Anyák napi mindenfélén át igazából nagyon sok mindent meg tudnék nevezni. Kisebb csoportok dolgoztak rajta nagy intenzitással, a dolog iránt érdeklődést-odaadást tanúsítva. Ez a fenti okokon kívül arra is visszavezethető volt, hogy a kis csoport mindig talált olyan produkciókat, amit mindenki szívesen csinált, egyik sem volt „hagyomány” vagy előre megszervezett valami. Hogy miben vonatkozik ez az AKG-szülinapra? Mint a múlt heti Heti apróban leírtam, egy kisebb „kreatív csoport” találta ki az egészet, nagyrészt azok, akik a karácsonyi programot szervezték – a többiek most fejezték be az akkor megkezdett film nézését (ha jól emlékszem, ezt nézték). Amikor a szerdai nyitáson az egyik filmnéző megjegyezte, hogy az általunk kitalált ötlet nem az igazi (és biztos voltak még, akik így gondolták), évfolyamvezetőnk nagyjából azt mondta, hogy „te is jöhettél volna a programkitalálók közé”. Tehát azok, akik még karácsonykor nem akartak programot szervezni és most be akarták fejezni az elkezdett filmet, sodródjanak az árral? Én része voltam a kreatív csapatnak, de ezen fintorogtam.

A dolog a kis csoportokra bontott évfolyamon lett érdekes, amikor az alapkoncepciót részletekkel próbálta feltölteni a kreatív folyamatban részt vett és az egészről először csak ott reggel halló, nem tökéletesen informált gyerekek vegyes salátája. Azt tudom, hogy nálunk (két, összeállt csoport) ez egyáltalán nem sikerült, remélem, máshol jobban ment. Én azt mondanám, hogy az AKG-szülinapot az szervezze, aki szívesen szervezi (vagy legalább azok szervezzék a „hagyomány” szerinti évfolyamról), a többieket nem kell belekeverni. Nem azt mondom, hogy a filmnézők mind szarnak az egészre, dehogy – de az ilyen programoknak (is) jót tenne, ha csak az foglalkozna velük, aki akarna is.

Még egy ok, amiért felemlegettem a régi iskolai programjaim: hónapokig próbáltunk intenzíven a programokra. Az AKG-ban erre sajnálatos módon ritkán van lehetőség. A Tavaszi Fesztivál angolcsoportos élményemet már itt leírtam – amilyen nagy dolgot találtunk ki most az AKG-szülinapra (február 1!), kár, hogy nagyon kevés rá az időnk.

Egy kis apróság angolról: az órák mindig is nagyon szabad hangulatúak és zseniálisak és érdekesek, általában asztalok nélkül körbeülünk a terem közepén a székekkel (hogy aztán az utánunk ott órát tartó csoportok ízes szavakkal küldjenek el minket mindenhová, mert óriási káoszt hagyunk magunk után). A csütörtöki órán valaki késett és „betagozódási folyamatának” meggyorsításának érdekében tanárunk odaadta neki a székét és a földre ült. Komolyan mondom, azon az órán a szokásosnál egy pöppet nagyobb volt az alapzaj. Mindig van alapzaj, természetesen – lévén beszélgetős órák – de ez az „egészségtelen” fajta volt.

Tizenhetedikén A2-es nyelvvizsga, továbbra is áll a vizsgaruhaviselet, mint olyan: ünneplőben írjuk meg a nyelvvizsgát. Egyre több embertől hallom, hogy ez baromság, ezt a továbbiakban sem szándékozom kommentálni, nekem igazán mindegy (a tanárok megfogalmazása szerint „pár órát ki kell tudni benne bírni”, a miértje mondjuk tényleg olyan, amilyen). A nyitáson történt bejelentés szerint most már tényleg nem fogják elfogadni a – most idézet következik – „szakadt farmer mellé felvett mellényt”. Bízom abban, hogy ez így lesz, mert ha nem, akkor van egy fogadásom rá: B1-nél páran már magasról fognak tojni az egész dress code-ra. Engem nem érdekel a vizsgaruha, egész egyszerűen precedensértékű lehet az, hogy „ha nem vagy ünneplőben, nem vizsgázhatsz”, aztán mégis vizsgázhatsz.

Pénteken egyébként nem sok minden történt, ha csak az nem, hogy ez volt az utolsó A2-vizsga nélküli iskolanap, meg elmaradt az irodalmi önképző.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

(Gyakran) (Ismételt) Kérdések

2011.01.13. 02:42 TooNormal

A kérdésekre tegezve válaszolok, elnézést kérek azoktól, akiket ez zavar. Én már csak egy ilyen laza tinédzser pofa vagyok.

Milyen alapon kritizálod az AKG-t? Tudod te egyáltalán, milyen jó iskola ez?

Ez az egyik leggyakrabban előkerülő kérdés. Hadd kezdjem a második felével: igen, tudom. Azonban, mint talán tudod, egész életemben alternatív iskolákba jártam – nem tudok már hátast dobni attól, ha egy tanár közvetlen és nem veszek fel papírcsákót, ha együtt nevetünk valamin egy órán. Nem arról van szó, hogy nem értékelném ezeket, de egyrészt nem ezekről írok, másrészt pedig mindettől függetlenül meglehetnek a magam problémái azzal, ahogy az iskola működik, lehetnek elképzeléseim arról, mit és hogyan lehetne másképp csinálni. Érezhetem úgy, hogy az iskola önmagához, az elveihez és lehetőségeihez képest működhetne jobban. Szerintem kevés jobb dolgot tehet az ember egy intézménnyel annál, mint hogy rámutat a hibáira. Tisztában vagyok vele, hogy problémáim egy része szubjektív, sőt, nemlétező, de egy darts-metaforával élve a felvetéseim egy része el sem találja a táblát, de van, ami középre megy, és van olyan is, ami tripla húszas. Nyilvánvalóan én sem vagyok tökéletes és mindentudó, ettől még azonban érdemes ezt csinálni. Nem könyvben adtam ki és nem dossziéban adtam oda a tanároknak: nyílt vitára bocsátom elképzeléseimet. Az AKG jó (nem véletlen az a blog alcíme, ami), de természetesen nem tökéletes. Ezzel sincsen semmi baj. Megtárgyalni véleményünket azonban érdemes, sőt.
Még egy idevágó idézet: "A person who hates his country doesn't have an agenda for his country. A person who hates his country just wants to see his country destroyed. Not improved: destroyed." (innen)

Miért nem írod le a pozitívumokat?

Nagyon sok mindent alapvetőnek tekintek eddigi tanulmányaim után, valamint nem célom az iskoláról egy objektív belső beszámolót készíteni. Igazából alkalma

s sem lennék rá, ennek két oka van: nagyon sok mindent veszek természetesnek és ebből adódóan nem tudnék őszintén és hitelesen pozitívan írni az adott témáról. Ez nem jelenti azt, hogy néha ne írnék pozitív hangvételű írásokat, jelenleg azonban ez elsősorban egy problémafelvető blog, ami nem írja le az iskola működésének egészét, természetesen nem is tehetné. Nem célom és talán képes sem lennék rá – de örömmel veszem, ha más megteszi. Azt már meg sem említem, hogy lévén egyetlen diák, aki nincs ott mindenhol, nem is tudnék objektíven értékelni. Azok, akik amiatt aggódnak, hogy rossz képet festek az iskoláról, azzal segíthetik a legtöbbet, ha írnak a pozitívumokról (nem mintha már nem lenne tele velük az internet), én mindenesetre örömmel veszek mindennemű vendégírást, amíg megfelel annak az egy vagy két irányvonalnak, amiket itt említek meg.

Hogy merészeled pocskondiázni a tanáraidat?

Mielőtt bármit is írnék, megkérnélek, hogy emlékezz vissza öt/tíz/akármennyi évvel ezelőtti tanulmányaidra, egy akármilyen órára. Van rá egy fogadásom, hogy arra emlékszel, hogy tanított a tanár, milyen órákat tartott, milyen volt vele a kapcsolatod – nem feltétlen a tankönyvre, a dolgozatokra. A tanár elsődleges, a létező legfontosabb eleme a tanításnak, talán veled is megtörtént, hogy az egyik tanárnál utáltál egy tantárgyat, egy másiknál meg szeretted – és ez talán az eredményeiden is meglátszott.

Azzal is érvelhetnék természetesen, hogy azért fizetek az iskolának (közvetve a tanároknak), hogy megfelelő oktatást nyújtsanak nekem, s ha ezzel elégedetlen vagyok, 1) elmehetek, 2) szívhatom a fogamat, 3) felvethetem a problémáimat a köznek. Ez nyilvánvalóan egy kőkemény közgazdasági valóság, ami az AKG-ban – a „K” ellenére sem – jelenik meg, ennél nyilvánvalóan sokkal jobb a hangulat és az emberi viszonyrendszer. Ettől azonban létezik, remélem azonban, nincs szükség arra, hogy ezt vegyem elő, ha meg kell magyaráznom az idevágó bejegyzéseim.

Egyébként nem pocskondiázom a tanárokat, emberi minőségüket igyekszem sosem érinteni, még csak tanári képességeiket is csak ritka esetekben kritizálom – elvégre nem vagyok ott az összes óráikon, nem rendelkezem statisztikákkal. Amikről írok, azok a nekem tartott órák és az ezzel kapcsolatos gondolataim, véleményeim. Amit a leggyakrabban előveszek, azok az órák és az óratartás menete. Nem véletlenül „Óráról órára” a sorozat neve és nem „Tanárról tanárra”. Természetesen elkerülhetetlen, hogy a tanárról is írjak, és a kezdetektől azt hittem, tapasztalt pedagógusaink tudják kezelni a szubjektív kritikát. Arról már ne is beszéljünk, hogy a posztokban a már fent is említett okokból csak ritkán írok pozitívumokat, azt hittem, ezt is el tudják helyezni. Tessék, szerintem ez és ez nem működik jól. Vannak pozitív posztok is, azok is megkapták a maguk olvasottságát (informatikaposzt, Origo-főoldal). Mindenesetre ha csak egy ember (felnőtt vagy gyerek) elgondolkodik valamin, amit írtam, már elégedett vagyok.

Miért választottál egy ilyen felháborító címet a blogodnak?

Ó, a kedvenc témáim egyike: a cím. A cím rossz képet fest az iskoláról (átfogalmazva: szarunk az apád pénzügyeire (ez – nagyon remélem, hogy csak viccből – már elhangzott egy tanártól is, természetesen civilizált formában)). A címet még a blog eredeti koncepciójakor adtam - nahát, akkor adtam címet, amikor elkezdtem –, ami pedig az volt, hogy az iskoláról alkotott jó és rossz tévképzeteket egy belsős véleményével ellensúlyozzam, módosítsam, akár cáfoljam. Nem én nevezem így az iskolát: azok, akik szerint "a következő generáció köcsög libsijeinek kinevelőhelye". Természetesen azóta nem kevés víz folyt le a Dunán. A címmel kapcsolatos felvetést egyébként ugyanazokkal az érvekkel cáfolom, mint azt, hogy Nem fogod fel, hogy a blogod rossz képet fest az iskoláról?

Nem fogod fel, hogy a blogod rossz képet fest az iskoláról?

Erről is elég sokszor értekeztem már. Először is, arányaiban azért annyira nem lehet sok a külsős olvasóm. A külsős olvasók egy része nem is érdekelt az iskolában (ergo nagy valószínűséggel nem is lesz rendszeres olvasóm). Az iskolában valamilyen módon érdekelt külsős olvasóim nagy része már rendelkezik valamiféle állásponttal az iskoláról, vagy pozitívval, vagy negatívval (ugyanez igaz a címre és a benne foglalt állítás igazságtartalmára is). A maradék – tehát (nagy levegő) azok a külsős olvasók, akik érdekeltek az iskolában valamilyen formában, DE még nem rendelkeznek kialakult véleménnyel az iskola működéséről – nagy valószínűséggel 1) nem csak a blogom alapján fogja véleményezni az iskolát, és az interneten található vélemények és írások szinte mindegyike pozitív 2) vagy éppenséggel a blogom miatt lesz jó véleménye az iskoláról (egy példa – további fejtegetésem a témáról itt). A fenti felvetés nagyjából olyan, mint a Tilos Rádió és az Ice-T dala által „fenyegetett” összesen 2-3 kamasz esete.

Ha ennyire szarnak találod az iskolát, miért jársz ide?

Nem találom az iskolát, sőt, napjaink oktatási rendszereiben – több személyiségközpontú iskolát megjárt emberként – a „legkisebb rossz”-ként aposztrofálom. Ettől azonban lehetnek problémáim, amiket fel is vetek.

Kiknek szánod a blogot?

Eleinte, ne feledjük, a pozitív és negatív tévhitek – a magam módján való – eloszlatását akartam előtérben tartani, erről több okból is elég hamar letettem – mindenesetre ez főleg az AKG-n kívülre szólt. Annak ellenére, hogy feladtam ezt a koncepciót, a „magyarázó” posztokat fenn hagytam, hogy magyarázattal szolgálhasson szükség esetén az olvasóknak. Jelenleg a blogot (pláne a koncepcióváltás fényében) elsősorban az AKG közösségének szánom, de nem érzem bajnak, ha külsősök és jövőbeli belsősök olvassák a blogot. Ha másért nem, azért, hogy felpörgesse a társalgást – ami, ne aggódj, létezik, még ha nem is elsősorban a blog felületén.

Mi a célod a bloggal?

Sok volt már. A kezdetekkor AKG-s tévhitblog volt, aztán durva kritikáim gyűjteménye, aztán egy elhalt kísérlet a pro és kontra megjelenítésére, hogy aztán (jelenleg) valami közösségit próbáljak fabrikálni belőle.

Mi a jelenlegi célod a bloggal?

Most egy nyílt problémafelvető fórumot szeretnék faragni a blogból – nyilvánvalóan nem lesz könnyű feladat. Én mindenesetre továbbra is felvetem a saját problémáimat és azokat, amik már kimerítik a secret de Polichinelle kategóriáját. Nagy örömmel veszem a pozitív és negatív hangvételű vendégírásokat.

Miért kezdted el írni a blogot?

Azt érdemes tudni, hogy már nyolcadikban is írogattam ilyen kis szösszeneteket, akkoriban azonban inkább csak magamnak. Szerintem már nincsenek meg. Ezt csak azért mesélem el, hogy lásd: nem most kezdtem el problémákat „felhalmozni”. Igen, volt egy egészen konkrét momentum, ami miatt ott helyben megnyitottam a böngészőt és a blog.hu felé vettem az irányt, hogy létrehozzam ezt a blogot, azon az ~~ibolyaillatú~~ júniusi éjjelen, egy nappal az évzáró előtt. Hogy mi volt az, egyszer majd megírom – mint oly sok más egyebet –, egyelőre azonban nem szeretném.

Melyik posztod/posztjaid találod a legjobb(ak)nak/legfontosabb(ak)nak?

A legszínvonalasabb, a maga módján legfontosabb írásaimat a filozofálgatás témakör alatt posztolt szösszeneteket érzem: személyiségközpontúságról, iskolarendszerről, iskolaújság-funkciókról és hasonlókról írok, hol az AKG-val konkrét kapcsolatban, hol anélkül. Fontosnak a nagy vihart kavart félelmes írást, a tanárértékelés félrevezetőnek ható adataival való számolgatást és az összes „nagyobb léptékű” írásomat tartom. Az Óráról órára-posztoknak is megvan a maguk jelentősége, de azok a „konfúciuszi fegyverek”, ha szabad így fogalmaznom.

Mi a francért használsz ennyi idegen szót?

Nem nyelvsznobizmus (ezt a cikket egyébként nagy szeretettel ajánlom a témában, már csak azért is, hogy megmutassam, az ÉS politikamentes cikkeit megéri kikeresni), csupán gyakran hamarabb jön a „számra” az idegen szó, mint a magyar – nagyon gyakran használom az angol nyelvet így a huszonegyedik században felnövő fiatalként. Nincs különösebb célom az idegen szavak használatával, mindössze sosem éreztem ezt tényezőnek. Mostanában azért a visszajelzések hatására igyekszem erre is jobban figyelni.

Miért dicséred magad állandóan?

Arra gondolsz, hogy nem cigizem, nem puskázom és sosem kell tanulnom otthon? Nem tagadom, a hétköznapokban nem áll távol tőlem az önfényezés és teljes joggal fogalmazta meg több olvasóm is, hogy visszatetszést kelthet és elvonhatja a figyelmet a valódi mondanivalómról. Annak idején egy egész posztot szántam a témának, ebből egy idézet: „Nem a saját zsenialitásom akarom ilyenkor kiemelni. Egyszerűen megmutatom, mi az, amihez nem tudok hozzászólni és miért. Azt is írhatnám, hogy nem tudtam, hol lehetett kiszökni az iskolaépületből, én ugyanis […] életmódom miatt nem egy dologból kimaradok, s […], el kell ismernem, hogy vannak olyan témák, mikről csupán homályos elképzelésem létezik és létezhet és ezek valószínűleg nem is felelnek meg a valóságnak.” Mindemellett természetesen igyekszem ezt is minél ritkábban megtenni.

Miért szólnak hozzá ilyen kevesen a posztjaidhoz?

Közepesen macerás a blog.hu-s regisztráció (a postr.hu-t már ne is említsem), az olvasottságot és a visszajelzések mennyiségét és minőségét nézve szerintem ez a fő ok. Természetesen nem kevés gyereknek csupán „folyosói kuriózum” ez a blog, de ez már egy másik történet.

Mi az, hogy a gyerekek félnek?

Ez a bejegyzésem egy komoly „szarvihart” (tessék, magyarosíthatok) okozott, az én véleményemet megtaláljátok a posztban, ha azt nem találjátok elég meggyőzőnek, hadd idézzem egy vendégszerzőm kommentjét: „Őszintének lenni jó, de még sz AKGban is vannak határok, és a jó tanár viszony szükséges mindenki számára úgy érzem.” Ha az AKG-ban tanulsz vagy tanítasz, kedves Olvasó, talán te magad is tapasztaltad, hogy az általam előszeretettel csak „folyosói hordószónokok”nak nevezett megmondóemberek csupán egymás közt fejtik ki problémáikat – én pedig fontosnak érzem, hogy beszéljünk róluk.

Moderálod a kommenteket?! Álszent vagy!

Nem, nem moderálom a kommenteket, csak mivel nem volt lehetőségem ennek a felvetésnek a tisztázására, elterjedt ez az elképzelés. Itt leírom részletesebben, mi volt az a 2, azaz KETTŐ hozzászólás, amit kitöröltem – röviden annyi, hogy „vicces”, a titkárság nevében írt, nyilvánvalóan hamis hozzászólásokról van szó, amiket csak az után töröltem, hogy küldtem egy levelet a felhasználónak, hogy keressen meg, amennyiben valóban a titkárság a szerző. Természetesen nem keresett senki.

Hová küldjem a vendégposztjaimat?

Ide. Előre is köszönöm!

Hogy merészeled megszégyeníteni a körülötted lévő embereket, például ezzel a poszttal?
Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljam, szeretnék egy alternatív (hehe…) szituációval előrukkolni. Képzeld el, hogy én egy énblogot írok a mindennapjaimról, a dolgokról, amik érdekelnek. Legyen a neve, mit tudom én, luciblogja.blog.hu – itt, a blogok eredeti funkciójához hűen e-naplós formában írogatom az érdekességeket. Ez a poszt ott is megjelenhetett volna, pontosan ugyanígy. Nevet nem írtam, s igen, aki ott volt és tudja, kiről beszélek – azok, akik egyébként is tudják, miről van szó – már alkottak véleményt a dologról. A poszt nem járt azzal, hogy a Zinternet egésze megtudta, hogy Hüplákovics Terézia (aki természetesen nem létezik, ha igen, akkor sem jár a suliba) rossz dolgozatot írt és egy életre megbélyegződik… neeeem. Aki eddig is tudott a dologról, a posztomról is tudni fogja, kiről van szó. Név nem jár hozzá. A rettegett internetes olvasóközönség nem vonhatta le azt a következtetést, hogy Terézia buta – elvégre ez csak egy kiragadott apróság. Ennél természetesen sokkal fontosabb az, hogy Hüplákovics kisasszony neve, mint olyan, nem szerepel a posztban. Aki ismeri, és hallott a dologról, tudja, hogy róla van szó – a többi azonban néma csend…
Napjainkban már az is nehezen elfogadható, ha valakinek valamiről vagy valakiről vállaltan rossz véleménye van. Ez egy másik kérdés. A blogom azonban nem az AKG kurucinfója. Van véleményem valakinek valamilyen megnyilvánulásáról, és ez nem pozitív. Csak akkor számíthatna megalázónak, ha az évfolyam fő hangadója vagy szószólója lennék, akinek szava aranyat ér, de ez nincs így.

Azért vitatkozol ennyit Baranyai Istvánnal, mert kirúgtak az iskolaújságtól annak idején?
El nem tudom mondani, mennyire jót nevettem, amikor ezt nemrég meghallottam. Nem tudom, hányan fejtegették és mire fel, de ez zseniális. Egy igazi drámai történet lenne: a lázadó hangvétele miatt eltávolított diák két évvel később saját felületen tér vissza, megteremtve ezzel a régi és az új, a támogató és kritikus közti hatalmas, eposzi csatát a kommentekben…
Nem, nem igaz. Szinte sajnálom. Nyolcadikban újságírószakkörre jártam, kilencedikben már nem. Ennyi az egész. De nem haragszom, ha valaki ír egy novellát a fentiekre alapozva. Ki tudja, talán én magam leszek az.

Mire fel írod, hogy az AKG-s diákok szülei nem lehetnek egyszerű emberek?
Ez egy szomorú igazság, de egy átlagos fizetéssel rendelkező átlagember nem engedheti meg magának, hogy ide járassa a gyerekét. Annak idején az egyik csibén olvastunk pár, volt AKG-sok által megfogalmazott véleményt az iskoláról, és az egyikben szóba került, hogy az iskolának elviekben volt egy sztenderdje, miszerint egy átlag pedagógusi fizetésből ide lehessen járatni a gyereket – ezt nem tudom pontosan, nem is ez a lényeg. A szerző mindenesetre szomorúan írta le, hogy ő már nem tudja ide járatni gyermekeit.
Ennyi az egész. Vagy nagyon agyas család gyermeke az illető és kedvezményezett (nem tudom, most él-e bárminemű ilyen rendszer…), vagy a szülők megengedhetik maguknak ezt az iskolát, ami kis jóléti államunkban sem megfizethető egy átlagkeresettel.
ui.: kettővel lejjebb ezt írom, s a félreértések elkerülése végett tisztáznám, hogy írtam egy blogot anno, aminek az volt a címe, hogy Az emberek hülyék – szóval ne higgye azt senki, hogy itt az AKG-sokon van a hangsúly, édes, drága, érzékeny olvasóim!

Mi bajod az alsóval?
Azt leszámítva, hogy ha szaros, ki kell mosni, semmi. Ja, hogy az AKG-s alsósok? Talán ez a legszebb félreértés mind közül, ugyanis nem írtam AKG-s alsósokról, már csak azért sem, mert nincs, legalábbis én nem tudnám megmondani, a terminológia szerint melyik évfolyamok tartoznának bele – sosem használjuk a kifejezést. Amikor azt írtam, hogy „Az alsóról meg olyan poszt lesz, hogy csak úgy füstöl. Szponzori helyek, hogy rohadnának meg...”, a szponzori helyekre céloztam. Bőven benne van a pakliban, hogy tévedtem, de korlátozott információmennyiségem szerint a költségtérítéses képzés konkrétan ez, az államilag nem támogatott, zsebből fizetett dolog. Ez volt annak a hozzászólásnak az alsó részén, amire ezt válaszoltam. Sehonnan sem jövő és nonszensz lett volna, ha a semmiből kicsaptam volna a képzeletbeli asztalra, hogy „egyébként az alsóbb évfolyamokkal is tök sok bajom van (nincs!!), igazából mindegy is, hogy nem ezt kérdezted, kedves kommentelő”. Ha már itt tartunk, a fentiekből egyenesen következik, hogy…

Miért rohadjanak meg a szponzori helyesek?
Visszaolvasva az idevágó hozzászólást, nem teljesen konkrét, hogy a szponzori helyeken tanuló, vagy a szponzori helyeket mint intézményt fenntartó vezetőséget kárhoztattam volna szívem szerint rohadásra. Nyilvánvalóan nagyon durva a megfogalmazás, mint a blog korai bejegyzéseinek és hozzáállásának oly sok része, de vállalom szavaimat, még ha ma ezt természetesen nem is így fogalmaznám meg. Ma valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy a szponzori helyek rendkívül kellemetlen tünetei (szimptómái…) egy pénzügyi kényszernek, az eredmény híján való bejutás önmagában sok kérdést vet fel, de ami a legfontosabb, az az, amiről nem is tudom, tudnak-e a tanárok, éspedig ez az, hogy mennyi, de mennyi mindennek lesz oka és felelőse a diákok közgondolkodásában a szponzori hely és hány laza reakciót vezetnek vissza ahhoz, hogy „biztos ő is sokat fizet”. Brutálisan explicit és még engem is hátrahőkölésre késztető mondatokat húznak elő a kalapból, ha ez a téma kerül elő, az egészről azonban részletesebben majd egy posztban fogok értekezni.

Meddig tervezed írni ezt a blogot?

Nincs konkrét időhatár vagy kőbe vésett cél, a tervezett posztokkal is alig haladok, mert mindig felmerül valami új érdekesség. Szívesen vonulnék a háttérbe egy sokfős szerzőtársaságban (ami ideális esetben maga az egész iskola lenne, ilyen vagy olyan formában), illetve természetesen AKG-s tanulmányaim befejezte után is nehézzé válna a folytatás – remélem, lesz kinek átadnom a stafétabotot, ha szükség lesz rá. A blog a maga módján természetesen okafogyottá is válhat, amennyiben létrejön egy olyan nyílt iskolai fórum, ahol a gyerekek a tanárokkal egyenlően, őszintén, a reakcióktól való félelem nélkül beszélhetik ki problémáikat, oszthatják meg eddig csak a folyosóra szorult gondolataikat a „rendszerrel”. Erre egy kísérlet a blog – minden vélt és valós hibája mellett és ellenére. Igazi személyiségközpontú intézmény lenne ez, és én leszek a legboldogabb, ha létrejöttével háttérbe húzódhatok.

Kimaradt volna valami? Kérdezz és felelek!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Statisztika már megint

2011.01.10. 10:00 TooNormal

Rendszeres olvasóim emlékezhetnek a „Miért jó egy alternatív iskola?” c. könyvből kivett diagramra, és az az alapján levont összefüggésekre. Emlékezhetnek arra is, hogy kiderült, elnyomtatták a diagramot, s hogy még ezen is össze tudunk zörrenni Baranyai Istvánnal (a könyv oldaláról készült fotó tőle származik). Teszek egy újabb kísérletet, jó? Csak reméljük, hogy nem jobbról balra kell olvasni a sorokat, vagy valami.

A Paint csodájának köszönhetően most már helyükön vannak az adatok, a legkevésbé elfogadott túlélési technikák legalul olvashatóak. A statisztikák, mint már az előző írásban is megemlítettem, 2006-osak. Az eredeti képet és a hiba részleteit a poszt elején linkelt írásokban találjátok.

Amikor csodálkozva nézegettem az eredményeket, a jegyzeteim mellett azzal hessegettem el a gondolatot, hogy „a fordított eredmény még nagyobb baromság lenne”. Ott és akkor az 1-5 értékek megfordítására gondoltam, de így is vannak furcsaságok. Nézzük.

Az első, mint már annak idején is leírtam, az az, hogy egy alternatív, személyiségközpontú, igen sok kérdés dolgában meglehetős lazaságot és/vagy elnézést tanúsító iskola ennyire keményen veszi, legalábbis elviekben, az olyan dolgokat is, mint a késés vagy a nem készülés (ne feledjük, „inkább nem elfogadható” és „egyáltalán nem elfogadható” között ingadoznak az értékelések). Mindez annak fényében a leginkább érdekes, hogy tapasztalataim szerint a puskázást (is) azért elég lazán kezelik. A Heti apróban írtam arról, hogy a némettanárunk (aki tényleg egy tapasztalt pedagógus) úgy vélekedett, hogy a gyerekek utólag nagyon bánni fogják, hogy nem használják ki ezt az évet, és ő azért pontosan látja pl. azt, hogy ki kiről másol. Erre én azt írtam, hogy én nem várnám meg, hogy a gyerek rájöjjön (bár nagyon érdekes kérdéskört vezethet fel ez a téma), hanem – lévén egy nagyobb élettapasztalattal rendelkező egyén – preventív metódusokat (pl. a jó öreg büntetések) vetnék be. Ilyen helyzetben szerintem ez érthető, és egy tanár, lássuk be, mást nem nagyon tud csinálni. Ez azonban szerintem nem ok arra, hogy ne csinálja. Érdekes kettőségbe nyújt betekintést az, hogy ennyire elítélik ezeket a tanárok, s mégsem nyúlnak a konvencionális eszközökhöz.

A lesés és puskázás, valamint a másolás és más feladatának beadása (illetve a feladat mással való megoldatása) közti értékkülönbség még mindig meglep, hiszen alapvetően ugyanazokról a dolgokról van szó. Mire fel az a 62 század különbség (ami 1-5 skálánál meglepően nagy, a felmérés által „kihasznált” 1-2,28 „skála” esetén meg pláne)? Mire fel a 26 század különbség lesés és puskázás között? Egyáltalán mi alapján értékelik a lesést jobban, a puskázást rosszabbul? A lesést azért veszik egy kicsit jobban, mert az egy közösségi dolog? A másolás esetén is ez volt a kritérium talán?

Továbbra sem tudom, mi számít rendbontó titkos akciónak. Hogy idézzem az előző posztot, „Hógolyózás a folyosón? A konyhán keresztül a CBA elé szökés? A suliról való szubjektív kritikablog írása? Bombariadó/a tűzjelző bazerálása?” Lett légyen bármi, mindössze 5 századdal rosszabb, mint a puskázás, amiről meg már megvannak a tapasztalataink. Figyelemre méltó, hogy a szöveg állítása szerint volt egy tanár, aki teljességgel elfogadhatóként értékelte az ilyeneket. Na de milyeneket?

Ennél a posztnál is felvetem, miért értékelik – még így is – ily rosszul a tanárok azt, ha valaki nem készül? „Szerintem ez egy fokkal gyakrabban fordul elő szándéktalanul, mint például a puskázás, a másolás vagy hasonlók. Ráadásul nem is jelenti azt, hogy a diák valamit megakasztana vagy akadályozna vele: „egyszerűen” fogalma sincs arról, mi történik, vagy legalábbis az aznapi anyagrészt nem tudja – s ez, lássuk be, igen gyakran előfordul egy iskolában.” Nem állítom, hogy buksisimit érdemel az, aki ezt csinálja, de ez sokkal inkább ideiglenes, nem szándékos és „tüneti”, mint mondjuk a puskázás. A poszt végén leírom, én milyen pontokat adtam volna a túlélési technikákra, erre speciel hármast.

Azt, hogy egy gyerek „szándékosan (meg)akadályozza az iskolai munkát”, én úgy értelmezem, hogy mások figyelmét is elvonva marhul az órán. „Ha ezt ilyen szinten elfogadhatatlannak tartják a tanárok, én azt gondolnám, következnének a retorziók és büntetések, nem azért, mert ez egy normális iskolában így menne, hanem mert ez lenne a természetes reakció egy ténylegesen kártékony és a jelek szerint ennyire elítélt túlélési technikára” – ezt anno, tévesen, a nem készülésre írtam, de jelen állapot szerint ide illik. Természetesen vonatkozna a puskázásra és a másolás minden formájára is.
A kritérium megfogalmazása szerintem egyébként nem a legideálisabb, szerintem például nem minden tanár venné ide az óra alatti beszélgetést. Ha már a kritériumokat böngésszük, vajon mi a lényegi különbség a teljes iskolai foglalkozásról és a teljes tanítási napról való ellógás között? Na de vissza a tárgyhoz.

Most már csak egy feje tetejére állt világ Földön hagyott nyomai maradnak. Hogy mire gondolok? Lássuk:

Miért rosszabb a másolás, mint az egész napról való ellógás? Előbbivel legalább valami bemegy a gyerek fejébe. Miért jobb, ha a diák csak az iskolai foglalkozásokról lóg el, mint ha egész nap be se jönne? Talán, mert utóbbi esetben van plusz egy adag ebéd? Miért rosszabb, ha valaki valótlan indokokat talál ki annál, mint ha nem készül? Egyáltalán miért ilyen rossz, ha valaki valótlan indokokat talál ki? Engem az jobban zavar, ha Józsi nem csinál házit, mint ha azt mondaná, hogy megírta, de náluk ebédelt Orbán Viktor és tévedésből azt ette meg a krumplipaprikás helyett. Miért van a többi technikához képest középen (1,65) a puskázás és miért a létező legrosszabb a más munkájának beadása (1,03)? A puskázó ember végső soron a tankönyvkészítők munkáját adja be. Sarkos a párhuzam, tudom, de szerintem érthető. Hogy lehet „inkább nem elfogadható” a késés egy csengő nélküli iskolában, ahol ez óhatatlanul előfordul? Az egyik biztosítékkiverő nálam az volt, hogy miért jobb, ha a gyerek nem figyel az órán, mint ha nem készül? Az utóbbi sokkal inkább akadályozza az anyag megértését, ha már választani kell. És már csak meg sem említem ismét a másolás különböző permutációi közti értékelési különbséget!

A végére pedig jöjjön, ahogy ígértem, az én értékelésem:

Nem készül fel órára: 3

Nem veszi ki a részét a csoportmunkából: 2

Késik: 3

Nem azzal foglalkozik órán, amivel kellene: 1

Les valakiről: 1

Valótlan indokokat talál ki: 3 (egyébként voltaképp nem is érdekel)

Ellóg egész iskolai foglalkozásról: 1

Puskázik: 1

Rendbontó titkos akciókban vesz részt: 2 (fogalmam sincs, mi az, értékelésemhez az egyik matekórán elengedett csótányok történetét vettem alapul)

Ellóg egész tanítási napról: 2

Szándékosan megakadályozza az iskolai munkát: 2 (bár itt tényező, hogy diák vagyok, magamat figyelmen kívül hagyva 1-et adtam volna)

Megoldatja a feladatát mással: 1

Nem valódi dokumentumokat mutat be: 1

Más feladatát adja/mutatja be: 1

Átlag: 24/14=1,71

Na, legalább arányaiban egyetértünk, kedves tanári kar. Egy icipicit még lazább is vagyok – most tekintsünk el attól, hogy tudathasadás hiányában az én kérdőívem mindössze egy ember véleménye alapján készült, a másikkal ellentétben. És még nekem mondják, hogy „egyszerűen rossz iskolába jártál - sokkal megfelelőbb lenne számodra mondjuk a Móricz, ahol a XVIII. századi poroszos drill a stílus, mert a tanárok emberi és szakmai képességei annyira terjednek ki.” (via).

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Heti apró (2011. január 3-7.)

2011.01.09. 04:21 TooNormal

Mint már bizonyára tudjátok, ez a rovat a kis apróságok gyűjtőhelye lesz. Elemzéseket, koherenciát ne keressetek! Csak azt, ami engem érdekel(t), vagy megfog(ott).

Öltözői cigi, ex cathedra beszólás médián, nevelési elvek és jól alakult karácsony, valamit kommunikációs gondok - ez és még sok más érdekesség az első Heti apróban!

Az egyik dolog, ami megmaradt – már hétfőn – az a tornaórai eset volt, amikor pár perccel az órakezdés után a tornatanár leültetett minket a tornaterem közepén és röviden elmondta, hogy mindamellett, hogy 30+ év dohányzással a háta mögött nem mondja azt („bár kellene”), hogy ne cigizzünk, de a tornaöltözőben azért több okból is elfogadhatatlan a dolog. Ez engem több okból is megfogott. Nem vagyok kvalifikált a dohányzás mögötti motivációk megítélésére (szerintem egyébként az a bizonyos legelső szál a lényeg), és nem tudom, mennyire vezérli a szükség azokat, akik napközben a suliban cigiznek (az meg pláne mindegy, kik is ők), vagy mennyire van szó úri passzióról. Az nagyon tetszik azonban, ha valaki nem hipokrita. Valaki valahol írt anno egy kommentet, hogy a régi állapotokhoz képest mennyire álszent a jelenlegi szabályozás, most ezt nem keresem meg. Szerintem ennek az egésznek az egyik rákfenéje már megint az ajtósdi, nagyon megragadt bennem, amikor valaki teljesen jogosan felvetette, hogy a jelenlegi felállással a nemdohányzók szívják a legnagyobbat, mert ugye az öltözőkben (természetesen nem ez volt az első eset) és a vécékben gyakran már levegőt sem lehet venni. Már leírtam régen, mit gondolok erről az egészről, de – mindamellett, hogy a problémára természetesen nem nyújt megoldást – tornatanárom reakciója megfogott. Nem volt autoritatív, egyrészt nyilvánvalóan nem is lehet az ilyenkor, másrészt meg önként vállaltan nem vette elő a szokásos „dohányozni rossz”-lapot a pakliból, ami, lássuk be, egy dohányosnál nem sokat ér. Igazából egyre megy. Persze az is lehet, hogy csak pár jól összerakott mondat volt valódi tartalom nélkül. Mégis, a maga módján szerintem sokkal jobb hozzáállás ez, mint ami „a hivatalos”. Talán azért, mert ennek meghatározott célja volt. Nem a macska-egér játék ment, csak az öltözőt hagyják békén. Tetszett a dolog, na. Talán nem is tudom pontosan megírni, miért.

Nem akarok szigorúan napi rendszerben haladni, de a következő érdekesség keddi, médiaórai. Emlékeztek az új posztra (nézzétek el, de itt nem fogok a linkelgetéssel fáradni, ezeket csak leírom röviden, amikor olyan kedvem van)? A lényege az, hogy heti két órában ne az evidenciákkal foglalkozzunk 20 perceket, pláne, hogy tök jókat lehet egyébként a csoportban vitázni meg beszélgetni, fel lehet arra is fűzni (Kis anekdota: egy csoporttársam mesélte, úgy kellett testbeszéd dogában az „Igazold, hogy a szem a lélek tükre” feladatot megoldania, hogy a szemmel így, külön egy percet nem foglalkoztak) a definíciókat meg ilyeneket. Na mindegy, nem is ez a lényeg, ezt már leírtam: tanárnőnk – asszem pár perccel órakezdés után – magyarázatában/felvezetésében szünetet tartva hozzám idézte a szavait a poszt kapcsán, többek közt h „ez azért remélhetőleg szerinted sem evidencia”, nyilvánvalóan nem volt válaszadási lehetőségem, ment tovább az óra, folytattuk a témát. Én feltételezem, hogy megértett, és szándékosan keltette azt a képet, hogy azt hiszi, az összes ilyesféle felmerült kérdést egyértelműnek és kétpercesnek tartok. Közben csak emlékszem azokra az órákra, ahol végig vitatkoztunk egy lazán kiválasztott téma mentén (egyszer pont Az osztály volt az). Plusz totál véleményposzt volt. De nem is ez az érdekes. Az az ex cathedra jellegű, magyarázatba befűzött megjegyzés volt érdekes, magyarán a mód, ahogy véleményét kommunikálta felém: úgy, hogy nem tudok rá választ adni, reagálni. Talán úgy érezte, ugyanilyen, amikor én a blogra írok? Kisebb nyilvánosság előtt véleményezek valamit és nem lehet lereagálni, s ezt akarta nekem kicsiben lemodellezni? Nekem ez jutott eszembe. Nem tudom. Biztos megvolt rá a maga jó oka. Érdekes kis emberi momentum volt. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy alakulnak a továbbiakban a médiaórák, állítólag elég sok minden fortyog a felszín alatt.

Szerdán a csibén a csoport egy része elkezdett ötletelni az AKG-szülinapon (húhogyazamittaláltunkki…), ennek kapcsán ismertetett pár magánstatisztikát az AKG-karácsonyról évfolyamvezetőnk. Külön posztot akartam szánni a dolognak, de annyira sajnos nem hosszú – a lényeg az, hogy a színdarabot nem zavarták meg (bár volt rá gondolat) és a titkos extra-diákokat beszervezős projekt is működött pénteken (a kis statisztikák szerint a diákok 78%-a volt érdekelt, s ez a hiányzókat stb. beleszámító legnegatívabb olvasat). Tök jó, de nem feltétlen perdöntő. Nem akarok savanyúpofi lenni, ez tényleg jó hír, az általános légkör (= fújnemakarom) a jelek szerint csak a felszínen létezik, a kis programokkal kapcsolatban legalábbis mindenképp. Egy alkalom, egy ellenőrzés, ez jól sült el (ugyanazokról a gyerekekről beszélünk, akik a tavalyi, nos, rosszul elsült évfolyamkarácsony után kijelentik, hogy nehogy eltöröljük az egészet), nagy következtetéseket nem vonok le a dologból, de kicsi következtetéseket igen. Jó, hogy összejött ez az egész (és remélem, a szülinap is jól alakul majd), de nem venném egy kalap alá a „fujjnemár-szindrómával” úgy en bloc. Jogos lenne a felvetés, hogy ugyanezt mondtam volna-e akkor, ha az ellenkező eredményt kapjuk, a válaszom pedig: csak részben, mivel a felvetés már adott volt és volt pár olyan tapasztalatunk, ami ezt támasztotta alá. Jelen állás szerint azt mondom: tök jó, már csak azt kell megtudni, miért látjuk sötéten a világot. Nem hülyeségből, az biztos.

A másik szerdai érdekesség az volt, amikor a németórán pár mondatban megjegyezte L., hogy pontosan látható, ki másol (feltűnő, ha két egymás mellett lévőnél ugyanaz a nemlétező szó szerepel), dolgozatnál vagy háziügyben, s hogy majd pár év múlva ők is látni fogják, hogy kár volt, mert ez a nyelvi év hatalmas lehetőség. Ezzel teljesen egyetértek, közben meg azon agyalok, hogy muszáj-e megvárni, míg pár év múlva rájönnek. Nem vagyok pedagógus, de amikor a következményeket és hasonlókat emlegetem, az ilyen jellegű preventív funkcióira is gondolok. Arról is érdemes lenne beszélni, mi kell ahhoz, hogy egy diák átlássa a fontosságát a nyelvi évnek (és természetesen nem azt mondom, hogy két elmaradt házi feladattal egy diák totálisan elzüllött, ez velem is előfordul) vagy az egésznek általában – illetve mi hiányozhat, amikor ez nincs meg. Érdekes téma.

Két egymondatos dolog csütörtökről: az egyik az, hogy érdekes módon az egyik órán felmerült a WikiLeaks és meglepően keveset foglalkoztak vele eddig/tudtak róla a gyerekek; a másik pedig, hogy németnél kezd egy kis szétcsúszás látszani. Pár hét múlva (pl. az A2 eredményeinek ismeretében) már többet tudok mondani arról, hogy mit várok az elkövetkezendő hónapokban (ne feledjük, félévkor a csoport ~fele elmegy külföldre).

Pénteken irodalmi önképzőn olvastunk részletet többek közt az Igazolt hiányzásból (részlet itt). A szerző még nálam is jobban megtekeri a mondatokat és még több idegen szóval spékeli meg őket – és, legalábbis az olvasott részletben, ahogy fogalmaztam, „jobban csinálja a kritikát, mint én”. A moly.hu-n alázták a könyvet, ez a stílus egy kevésbé érdekes történetnél mondjuk tényleg menthetetlen is lenne. Ide, nekem legalábbis, passzolt.

A bennem lakó könyvesztétát félretéve, a másik érdekesség a bennalvás során előkerülő egyik téma volt, aminek kapcsán most ismételten elő kell vennem a bennem lakó konkrétumok-nélkül-írogatót. A lényeg az, hogy adott volt egy döntés valamiről, ami az egész évfolyamot érintette és a társaság nagy része negatív véleménnyel volt róla, többek közt erről beszélgettünk csibebennalváson. Felmerült, hogy le kellene ülni a patrónusokkal erről beszélni, de a csibe ott lévő része felemlegette, hogy amikor petíciókat, megbeszéléseket, tiltakozásokat eszközöltek a matektanár/pocsék matekórák ellen, nem volt semmi reakció. Patrónusom (aki nem ismerte közelről az ügyet) azt mondta erre, hogy a tanári közösség egy ilyen szituációban a lehető legtovább ragaszkodik ahhoz a megoldáshoz, hogy helyreállítják az órát azzal az adott tanárral, mivel szervezési problémáktól a precedensértékig át káoszt és lavinát okoznának a módosítások. Később előkerült pár dolog, amit elviekben tettek matekügyben, ezek is főleg a matektanárnak szóltak és hozzá jutottak el. Szerintem az egésznek az a rákfenéje, amiről már írtam: a kommunikáció teljes hiánya. A gyerekek úgy voltak és vannak vele, hogy a tanárok nem csináltak semmit. Ezért is érezték úgy ebben az esetben, hogy nincs is értelme beszélni velük. Szeretném erre felhívni a tanárok figyelmét: nem csak az a fontos, mit tesznek! Az is legalább annyira fontos, hogy a diákság szerint mit tesznek!

Kis betekintés blogszerkesztési elveimbe: mivel a fenti, jelenleg el nem mondott valami engem személyesen nem zavar, a közösségem pedig még nem tett, de tervez lépéseket tenni az ügyben (nem csak folyosói hordószónoklásról van szó, beszélni akarnak a patrónusokkal), nem döntöm el input nélkül, hogy írjak-e a témáról – igazából, mivel engem nem érint annyira a dolog, ha írnék is, vendégírást kérnék. Input ügyében pedig a patrónusom kérdeztem meg, mivel én, hívjatok naivnak, még mindig bízom a (legalább részleges) objektivitásukban a blog ügyében. Azt beszéltük, hogy egyelőre ne – azért, mivel 1) a közösség – az évfolyam – tervez lépéseket és 2) nem csak a közösség érintett a dologban. Ezzel teljesen egyet tudok érteni. Amennyiben esetleg a közösség úgy érzi majd, hogy a tanárok nem foglalkoztak az üggyel, akkor majd visszatérek a kérdésre.

Ez volt a hét. Jó hétvégét!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Szubjektíven a Szubjektívről

2011.01.07. 17:45 TooNormal

Ha olvastátok az iskolaújságot is érintő új vendégposztot (s esetleg a hozzá tartozó hozzászólásom is), akkor már nagyjából körvonalazódhatott, mi(k)ről fog szólni ez a poszt. Mire szolgál egy iskolaújság? Milyen funkciót tölt be a Szubjektív? Jó-e a forma? Mindemellett röviden megemlítem majd szerkesztőségi tapasztalataimat.

Hol is kezdjem? Kezdjük egy egyszerű kérdéssel: ideális-e a jelenlegi formátum? Szerintem semmiképp sem. Az iskolaújság veszteséges (nem is célja persze a profit), a papíralapú formátum kötöttségeiről nem is beszéltünk. Kevesebb emberhez jut, juthat el, mint az interneten, s ha a publikációk egy nem elhanyagolható része nem iskolai dolgokról szól (márpedig ez a helyzet fennáll), felesleges az iskolára korlátozni a potenciális olvasókört. Az interaktivitás (hozzászólások, hivatkozások, itt-ott megjelenés, külsős írások stb.) és a könnyű módosítások, gyors kiegészítések lehetősége szerintem egyértelmű. Ha az anyagi vonzatot is nézzük (bár egy iskolaújság tekintetében ez természetesen sokadlagos kérdés), a blogokra relatíve egyszerű kihelyezni akár csak egy AdSense-reklámot is – s természetesen nincs nyomtatási költség. Tapasztalatom szerint az embereket ráadásul – már ha érdekli őket egyáltalán az iskolaújság – nem mennek le a büfébe újságot vásárolni csak azért, hogy elolvashassák a legújabb interjút az egyik tanárral, sőt, annak sem volt nagy keletje, amikor egy szerkesztőségi tag árulta fent az évfolyam kisiskolájában a lapot. Összefoglalva, 2010-ben, az iMindenfélék, Kinectek, Move-ok és az LHC világában nem lenne nagy ugrás az internetre emelni a tartalmat, ami felsorolhatatlanul sok előnnyel járna.

Mint a kommentben is megtettem, ismét hivatkoznék a Hibrid AKG blogra, bár, ha jól látom, október vége óta nem született új írás (itt található). A hozzászólásban úgy fogalmaztam, hogy „…szerintem ez voltaképp "Szubjektív done right", egymás mellett filmkritika és kapustatisztika, hivatkozások (ami megint sokkal könnyebb, mint az interneten) és - feltételezésem szerint - iskolaújságunkénál nagyobb olvasottság. Mindig is támogattam és támogatni is fogom a hasonló kezdeményezéseket.”.

Kicsit talán korán hozom fel ezt a kérdést, mivel még nem kezdtem bele az iskolaújság, mint olyan funkcióinak fejtegetésébe, de ne feledjük, hogy az alkotóköri rendszer sajátosságai miatt a jelentkezésnél elsőbbséget élveznek a nyolcadikos és kilencedikes tanulók (ezekben az években kötelező alkotókört választani). E sorok írásakor az AKG weboldalán a legújabb elérhető lapszám a 2010 januári (itt elolvasható, még fogok rá hivatkozni) – a dátum nem elírás -, e szerint az akkori szerzők közül egy nyolcadikos, nyolc kilencedikes és ketten járnak a 9Ny évfolyamra, ami szintén ugyanez a korosztály. Isten ments, hogy koruk alapján minősítsem le a szerzőket, magam sem utálom jobban, amikor ez történik, de ha az iskolaújság célja az iskolai mindennapok bemutatása, az, hogy vitafórumként szolgáljon, az, hogy a fontos dolgokról tájékoztatást nyújtson, szerintem mindenképpen szükség van idősebb és/vagy tapasztaltabb diákok közreműködésére, egész egyszerűen azért, mert nagyobb az AKG-s tapasztalatuk és – valószínűleg – nagyobb rálátással bírnak a változásokra, vagy az akár belsős, akár külsős párhuzamokra.

És itt jön a képbe a legfontosabb dolog, mégpedig az, hogy a Szubjektív ma már egyre inkább nem az iskolai mindennapokkal foglalkozik, legalábbis csak rendkívül felületesen. Egyszer régen böngészgettem az archívumokat, s találtam olyan cikkeket, mint például a környéken történt, az iskolát is érintő csőtörés beszámolója, vagy anonim statisztika az iskolai drogfogyasztási szokásokról. Vagy most ránézek a 1997-es szeptember eleji kiadás néhány cikkcímére: Az 1997/98-as tanév első félévének tanrendje, Az AKG új tanárai, A számítástechnika munkaközösség új és külsős tanárai. A ’98 decemberi kiadásban a következő érdekesebb cikkcímeket találtam: Hétfő - "Novemberben több rongálás is történt az iskolában. A negyedik emeleti klubban egy széket törtek öszsze különleges elszántsággal ismeretlen fiatalok..."; A tervezett drog-szabályozás legfontosabb eltérései a jelenleg hatályos törvényekhez képest.; A tüntetés - "Péntek délután nagy volumenű tüntetés zajlott a Vörösmarty téren, a drogtörvény-tervezet ellen..." – iskolai vagy az iskola tanulóit érintő dolgok, vagy „csupán” hétköznapi tájékoztató jelleggel született írások.

Nem tudom, hol következett be a váltás, de mire én a szerkesztőségbe kerültem, rendszeressé váltak a film-, a koncert- és a könyvkritikák, amiknek, lássuk be, sok közük nincs az iskolához – s aminek van köze az iskolához, az is az esetek 90%-ában élménybeszámoló.

Ha már szerkesztőségi tapasztalatok! Nyilvánvalóan csak az én évemről tudok beszámolni, s hogy fair legyek, hadd kezdjek magammal. A cikkjeim nagyja ugyanúgy érdektelen és értékelhetetlen iskolatájékoztatási szempontból, mint amiket lejjebb felemlegetek majd (Csak én film helyett speciel a Rome: TW-ről írtam…), egyetlenegy olyan van, amit értékelhetőnek érzek: valaki írt egy cikket arról, milyen nehéz volt az első AKG-s évben navigálni, az újdonságokat megszokni – nos, ezen a fél évfolyam teljesen felháborodott és az egyik irodalomóra egésze elment az erről szóló vitára. Nyilvánvalóan a cikkem stilisztikailag egy nulla mai szemmel nézve, de legalább valami olyanról szólt, aminek köze van ahhoz, ami a diákokkal történt. A szerkesztőségi üléseken való részvételt lazán vettük, a húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult, az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak, ahol az első kerül elő a legtöbbször (talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet. Elviekben kellett volna mindenkinek csinálnia egy interjút az év során, de pl. magamat látva a jelek szerint ez sem volt kötelező. Természetesen a fenti sorok nem mások, mint három évvel ezelőtti események szubjektív interpretációja.

Ismét az archívumot böngészve azt látom, hogy a 2004 novemberi szám – így a cikkek és a kiragadott első sorok alapján – 6 iskolai élménybeszámolót (ide számolom rajztanárunk cikkét is), 9 kritikát (filmről, színdarabról, egyebekről) és 3 iskolán kívüli dolgot taglaló cikket tartalmaz (ezt a cikket mindenképp figyelmetekbe ajánlanám). Igazából már a harmincadik szám is hasonló (2001 október), de most nem tervezek végigmenni az egész archívumon (még egy kivételtől eltekintve), remélem, ez a kis betekintő megvilágítja tapasztalataimat és aggodalmaimat.

Ismét a kommentemhez fordulok. „Tényleg, mi egy iskolaújság funkciója? Az íráshoz kisebb-nagyobb tehetséggel bíró diákok felkarolása mindenféle témában vagy, ahogy a vendégposzt is fogalmaz (és én is hiszem), egy nyilvános fórum? Be tudja-e tölteni a funkcióját a maga olvasottságával és témaválasztásaival?” Mint írom, szerintem az utóbbi. Engedelmetekkel végigveszem ezt a bizonyos 2010 januári számot, a cikkek címeit és témáit.

Avenue Q (színdarab), Budapest témahét élménybeszámoló, interjú az új angoltanárral (Prievara Tibor)…

Állj. Bocsánat, de focikedvelőként emellett nem tudok szó nélkül elmenni.

„…7 évet élt Afrikában, rengeteg projektet szervez, Arzenál drukker…”

Aránylag szigorú lektoráláson mennek keresztül a cikkek, ezért is döbbent meg engem ez a hiba. Az a nagyobbik dolog, hogy az Arsenal csapatának nevét fonetikusan írni, nos, érdekes. Jut eszembe, láttátok a Cselzi-Tátönhem meccset? Vagy a Mencseszter Junájtid-Blekkpúl találkozót?

Elnézést a cinikus megnyilvánulásért, nem bírtam kihagyni. A másik az, hogy a drukker szót (vagy akár a „rajongó”, „szurkoló” szavakat is) tudomásom szerint kötőjellel kell kapcsolni a drukkolás (rajongás, szurkolás) tárgyához. Tudom, egy kétsoros, Google-ből kimásolt Blikk-cikk nem a legjobb forrás, de mindenesetre egy gyors keresés után ezt (és még sok hasonlót) találtam.

A bennem lakó nyelvtannáci köszöni a figyelmet és búcsúzik. Vissza az iskolaújságra, mint olyanra. Szóval a 2010 januári szám további cikktémái: nyelvi tábor Magyarkúton, ebibál-tudósítás, Fürdők éjszakája, A hajléktalan élet, New Moon (film), a vámpírmániáról általában, Szigligeti Alkotóház, Álmodozók (film), CSI-kiállítás, Horthy Miklós megítélése most és régen, Hanuka (nem vagyok benne biztos, de nem két k-val írjuk?), The Script (zenekar)…

És ennyi. Tapasztalataim és az archívumból kiragadott részletek alapján az iskolaújság szinte egyáltalán nem ír az iskola fontos, ad absurdum vitás kérdéseiről, eseményeiről. Igazából nem is az a kérdés, miért van ez így, hanem az, hogy szükség lenne-e erre: arra, hogy megvitassuk a mindenkit érintő dolgokat egy ilyen felületen. Az én álláspontomat már ismeritek, szerintem egy iskolaújságnak többet kell nyújtania a közösségének annál, mint hogy néhány gyerek élménybeszámolóját bemutassa egy témahétről. Személy szerint (bár már egy jó ideje nem olvasom, fullasztó az egyoldalú állásfoglalás) az ÉS legjobb részei azok, amikor akár több lapszámon át is reagálnak egymás írásaira. Ilyen nálunk nincs, és ez szerintem nagyon nagy baj. Van elég probléma és megbeszélnivaló kérdés mostanában, s hogy ismét idézzem a Vélemények rovatot a blog jobb oldalán, Radnóti András úgy fogalmaz: „Sokunknak sokféle problémája van az iskolával, az iránnyal, amelyben ez az egész halad, és valóban nincsen olyan működő fórum, ahol ezeket megbeszélhetnénk. Az eredetileg e célra létrehozott intézmények, ahogy azt, kedves Luci, sokhelyütt leírtad, impotens, működésképtelen humbugnak bizonyultak”. Én nagyon sajnálom, hogy az iskolaújság nem ilyen, illetve, hogy az igény egy ilyesféle intézményre még nem manifesztálódott valami konkrét kezdeményezés formájában. Az egy dolog, hogy én főleg erre szánom ezt a blogot, nyilvánvalóan jelenleg nem tart ott (mindannak ellenére, hogy oly sok mindent tematizál), mint ahová el szeretné(n)k jutni vele. Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is.

A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Vígszínház pályázat

2011.01.07. 02:51 TooNormal

Egy jó fej hülye vagyok, aki kitermeli magának a konkurenciát. Mindemellett szeretném figyelmetekbe ajánlani az egyik projektmunkát az évfolyamomról:

Jelenetírói pályázat fiataloknak!
Ha szeretitek a színházat, és kedvet éreztek az íráshoz, itt a lehetőség, hogy kipróbáljátok magatokat! Jelentkezzetek a Vígszínház Kamasz-bazár(va) pályázatára, ahová kétszereplős jeleneteket várunk titeket foglalkoztató témákról, problémákról. Írjatok saját magatokról, barátaitokról, legyetek ti is szereplői saját jeleneteiteknek!

Ha elmúltál 14 és még nem töltötted be a 21-et, jelentkezz!

Ötletadó címként a következőket ajánljuk: Én és az új tesóm; Az új osztálytársunk és én; Apa szeretője és én; A féltesóm és én; Cool, lúzer és a klikkek (a kegyetlen ifjúság); Felnőtt? Gyerek? Magam sem tudom, ki vagyok; Engem senki sem ért meg; A titkom... stb.

De minden saját ötletet kíváncsian várunk!

A jeleneteket 2010. december 31-ig [2011 január 31-ig – a blogszerk.] küldjétek el a kamaszbazarva.kukac.vigszinhaz.hu e-mail címre!

A beérkezett írásaitokat egy hattagú zsűri értékeli majd, melynek tagjai: Eszenyi Enikő színésznő, rendező, a Vígszínház igazgatója, Hegedűs D. Géza színész, rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, Koltai Edina diák, Juhász Iván, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanára, Néder Panni a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezőszakos hallgatója és Garai Judit a Vígszínház dramaturgja.

A legsikeresebb jelenetekből összeállított előadást a Vígszínház bemutatja, és a legjobb írásokat értékes díjakkal jutalmazzunk.
Legyetek ti is szerzőtársaink, írjatok nekünk jelenetet!

A helyetekben én már csak azért is írnék, hogy kellőképp illusztris személyek olvassák az írásaitokat. Bár lehet, hogy ez csak számomra motiváció…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Vendégszerző - Az irányított, nyomtatott sajtó visszaszorulásáról, és a szabad, internetes média előretöréséről

2011.01.06. 22:47 TooNormal

Avagy hogyan nyomta le az Apám Kurva Gazdag a Szubjektívet?

Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a nyomtatott sajtó egyre kisebb példányszámban fogy, míg az internetes portálok olvasottsága növekvő tendenciát mutat. Ez egyszerű okokra vezethető vissza, és szerintem az ingyenesség kérdése nyom a legkevesebbet a latba ezek közül. Míg például egy napilap kiadása nagyon sok pénzbe kerül, egy blogot bárki elkezdhet írni. Ha tehetséges, és érdekes témákról ír, előbb utóbb akár milliós olvasótábort is magáénak tudhat. Az internet másik nagy előnye a szabadság, bővebben az információk valóban szabad áramlása, és a vélemények őszinte kinyilvánításának lehetősége. A tájékoztatás, véleménynyilvánítás ezen formáját nem cenzúrázza se pénz, se politikai viszonyok, de még a törvényeket is szinte lehetetlen betartatni. Az internet jelenleg az egyetlen olyan média, amit még Kínában is nehezen ér el a hatalom keze. Ezért kedveli a társadalom műveltebb, objektív tájékozódást igénylő része. Nincs ez másképp kisebb közegünkben, iskolánkban sem. Nemrég felmerült bennem egy egyszerű kérdés:

Ki a frász olvassa egyáltalán a Szubjektívet?!

Ez a kérdés nagyjából olyan, mint ha egy tudományos konferencián egy öltönyös úr szót kéne, majd a következőt kérdezné a jelenlevőktől: Önök közül ki olvas Blikket?

Szerény véleményem szerint egy pár tanáron és néhány hetedikesen kívül (akiknek még új, hogy van „suliújság”) nem túl sokan. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen szubjektív, szubjektíve nem túl szórakoztató, és nem is érdekfeszítő kiadvány. Mondhatni lapos. Nem feltétlenül azért, mert a szerkesztőség tagjai nem tudnak írni. Egy páran nagyon is tudnak, de legyünk őszinték, kit érdekelnek a sztárhírek, filmkritikák, amikor ezek az interneten és a pletykalapokban sokkal szórakoztatóbb formában elérhetőek. Ezeknél csak az erőltetett, kulturális életről szóló cikkeken könnyebb elaludni. Iskolaújságunk laposságának legfőbb oka az, hogy szinte mindenről leközli a diákság szubjektív véleményét, kivéve arról, amiről az egésznek szólnia kéne. Az iskolai közügyekről. Beszámol ugyan az eseményekről, de kritikus hangok szinte egyáltalán nem jelenhetnek meg benne. Ez adja meg az olvasottságnak a kegyelemdöfést. Tudom hogy a nyomtatott, és a digitális sajtót nem ilyen egyszerű összehasonlítani, de nagyjából ez lehet az oka annak, hogy a Szubjektívnek becslésem szerint az éves eladott példányszáma is alacsonyabb, mint ennek a blognak a napi olvasottsága. Meggyőződésem, hogy ha a Szubjektív egyfajta fórumként is működne, ahol többféle vélemény is megjelenhet (mint ahogy az Apám Kurva Gazdag is működik), sokkal többen olvasnák. Mindenkit érdekelne például: egy kritikus diáklevélre a következő számban megjelenő igazgatói válasz. Szerencsére iskolánk egy tanulója felfedezte a haladó kor új lehetőségeit, és fórumot teremtett az iskola minden tanulóját érintő ügyek nyilvános és őszinte kitárgyalására. Azt hiszem különösen manapság mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez egy demokratikus társadalom alapja is.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

11 komment

Közleményke

2011.01.04. 14:54 TooNormal

Nagyon röviden: egyrészt lesz egy új posztsorozat, Heti apró címmel, ahol egy adott héten történt érdekességeket véleményezek. Szándékosan nem a kritika szót használom itt – csupán rácsodálkozni tervezek a dolgokra.

Másodszor, a karácsonyi műsor a hírek szerint jól alakult (ennek örülök), hamarosan megírom az idevágó poszt párját, ahol most már a konkrét programokról is fogok tudni írni.

Harmadszor, rendkívül hosszú lesz ez a hetem, szóval nem garantálok sok írást. Van kettő, amit mindenképpen szeretnék megírni (a hibákról lesz szó: mindazokról, amiket utólag a blogírás során másképp csináltam volna és mindazok, amiket szerintem másoknak másképp kellett volna csinálnia), a harmadik a karácsonyos lesz, a negyedik meg a statisztikás (mind emlékszünk rá, hogy alakult…) újraírva.

Lehet, hogy lesz még valami, de ha igen, akkor sem most.

Kellemes akármit kíván

A szerző

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Helyreigazítanék, de...

2010.12.27. 18:06 TooNormal

Üdv mindenkinek, kellemes karácsonyt utólag és boldog új évet előre. Talán emlékeztek a statisztikaelemzős bejegyzésre, amit egyelőre levettem, hogy lecsekkoljam, hibás-e. Az eredmény megnevettetett.

Kezdjük egy költői kérdéssel. Ha azt mondom neked, Olvasó, hogy elolvastam a szóban forgó fejezet elejét, hogy tudjam, mi mit jelent, majd kiírtam az eredményekhez tartozó diagramot, a skála értelmezésével együtt és eljöttem, meg lennél-e elégedve adatgyűjtési metódusommal?

Namármost, amikor megírtam a posztot, Baranyai István hozzászólt, miszerint:

„Hiába nézted vissza még egyszer, alaposan, úgy tűnik, a szöveget mégsem olvastad el. […] A figyelmetlenségednek köszönhetően pontosan ellentétes értékekből jutsz el a következtetéseidhez.”

Ezek után természetesen levettem a posztot – és mivel jelenleg nincs hozzáférésem az iskolakönyvtárhoz, ahol a könyvet olvastam (lévén szünet), megkértem a hozzászólót, hogy küldje el nekem a hivatkozott oldalt, mivel a pontos idézet alapján feltételeztem, hogy rendelkezik egy példánnyal. Kérésemnek eleget tett, lefotózta az oldalt. A képen a következőt találtam:

Ha most lenne hozzáférésetek a poszthoz, azt láthatnátok, ez egy az egyben megegyezik azokkal az adatokkal, amikre hivatkoztam. És mégis, tényleg szar van a palacsintában. Azt kérdezitek, hol? Nézzétek meg a szöveget, ami alapján elkészült a diagram:

Igen, a diagramra fordított sorrendben vitték fel a túlélési technikákat, az összes ellenkező értéket kapott, mint amilyet valójában. Tudom, naiv ember vagyok, de azt hittem, helyes a könyvben szereplő diagram. Nem volt az – így hát elnézést kérek a könyvben szereplő hiba miatt hibásan megírt posztért.

Ha észrevettétek, egy részét kihagytam Baranyai István hozzászólásának, íme, itt van az is – a könyvből idéz két statisztikát, cáfolatul annak, amit írtam.

„"A leginkább elfogadhatónak azt tartják, ha a tanuló nem készül fel órára. (2,28)"
Illetve:
"A legkevésbé az elfogadható a számukra, ha a tanuló más munkáját mutatja be, adja be sajátja helyett (1,91)"”

A felső stimmel, de ha megnézem az oldalt (ti is megtehetitek), azt látom, hogy az nem 1,91 – sokkal inkább 1,03. A szövegben is ez szerepel, és a diagram is ezt adja ki, ha „visszafordítom” a technikák sorrendjét.

Magyarán mi volt ez? Egy elhibázott diagram alapján írt elhibázott poszt, aminek cáfolata szintúgy hibás volt. Mi a tanulság mindannyiunk számára? Óvatosan a kritikával.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

Másodjára a médiáról

2010.12.21. 16:56 TooNormal

Első vendégszerzőm a médiáról írt, a posztja megihletett: ha már az eredeti poszt úgyis azzal végződött, hogy „reméljük a legjobbakat a továbbiakra”, lássuk, mit milyennek látok most.

Az eredeti írásom a médiáról itt olvasható.

Nagyon jól kezdődtek médiatanulmányaink. Igazán biztatóan. A „heti két órában a nyelv mellett nem fogunk tízoldalas cikkeket elemezni, de egy csomó érdekeset fogunk csinálni” hozzáállás nagyon tetszett. Én mondjuk, ha megtehetem órarendileg, így is, úgy is menni fogok jövőre a „komolyabb” médiaismereti órákra, de ez a jelenlegi produkció, khm, nem az igazi. Sőt.

Tényleg, ne felejtsük el az alapszituációt. Heti két óra, és mindenki el van foglalva a nyelvtanulással. Egy olyan tantárgyról/információhalomról beszélünk, amit a maga módján valamilyen szinten már mindenki ismer – és, ha szabad feltételeznem, sokakat érdekel. Hogyan lenne érdemes tanítani, hm? És most nem a tanári hozzáállásra gondolok igazából, vele a korábban leírt aggodalmakon kívül továbbra sincs problémám.

Amivel problémám van, az az, hogy az elején „beígért” vagy inkább csak belengetett laza, megbeszélős, érdekességekkel foglalkozós izgalmak helyett kaptunk egy, az óraszám miatt nagyon vékony, de magát teljesen/túlzottan komolyan vevő tantárgyat. Mi ezzel a baj? Heti két órában nem tudunk semmit semmilyen szinten átnézni, márpedig olyan témáknál, mint a testbeszéd vagy egyebek, túl kevés a rendelkezésre álló idő.

Ráadásul (összehasonlítva a GO-val, ahol egyébként a legérdekesebb órák ugyanígy az aktualitásokról való beszélgetések voltak) az anyag rendkívül szerteágazó, sokrétű, önálló elemekből áll. És ismét: mindegyik elem több időt igényelne önmagában, mint amennyit az egészre szánni tudunk.

Ahhoz képest, hogy milyen órákat és milyen időtöltést vártam, mi van helyette? Olyan dolgokon lovagolunk, hogy mi a különbség a dokumentumfilm és a fikciós film között.

Elmesélem, miket beszéltünk ezen az órán. Az első húsz percet azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk definiálni a mindenki számára egyértelmű különbséget a dokumentum- és fikciós film között. A konkrét definíción („utóbbinál minden a kamera kedvéért történik”) aztán még vitatkoztunk egy kicsit, hogy közben későbbre halasszuk az izgalmas kérdést, minek számít az, amikor egy dokumentumfilm reprodukál valamit pl. modellekkel.

Én az egész órán (évben) ilyenekről beszélgetnék. Mindenki tudja a különbséget a két filmfajta között, a szótári definícióra szerintem felesleges 20 percet szánni. Nem is tudunk olyan szinten foglalkozni ezzel, ahogy az ilyen jellegű megbeszélés implikál. A dolgozatokban olyan dolgokról kell értekeznünk, ami az órán sosem hangzottak el, mesélte egy csoporttársam.

Feleslegesen komolykodunk. Ennyire nem foglalkozunk vele, ennyire nem tudunk foglalkozni vele – és talán nem is akarunk. Heti két órában a jelenlegi körülmények között szerintem nem ez a lényeg. Azért még bízom abban, hogy csak az út elején járunk.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Vendégszerző – Médiashit

2010.12.21. 11:45 TooNormal

Az AKG tizenegyedikes évfolyamai különleges oktatási rendszert kapnak. Intenzív nyelvtanulás mellett az angoltudás szinten tartása és pár testnevelésóra mellett egy különleges, média névre elkeresztelt tantárgyat kapnak. A rejtélyes tantárgy, ahogy az menet közben kiderül, egyáltalán nem azzal foglalkozik, amit a neve sejtet.

A médiaóráról írt írásom itt olvasható.

Bár a tanultakat különböző, a médiához szorosan kapcsolódó témákon keresztül adagolják a tanulók agyába – dokumentum- és játékfilmek, képek, reklámok és egyebek -, valójában egyáltalán nem erre koncentrál. Ha az ember egy kicsit is odafigyel, hamar nyilvánvalóvá válik: csupán a modern életben való túlélés oktatása a cél, és ez nem csak önvédelmi technikákat foglal magába. Megtanítják – képek és filmek útján -, hogyan elemezzük embertársaink testbeszédét, mozdulatait, arckifejezését, és milyen következtetéseket vonjunk le belőlük. Tudjuk, mikor próbálják hazugságaikat elpalástolni, mikor idegesek, és mikor nem biztosak az igazukban, mikor nyugodtak, és mikor feszülnek pattanásig az idegeik.

A testbeszéd alkalmazása és olvasása egyértelműen olyasmi, ami fajunkban, és a világ minden más fajának génjeiben alapvetően kódolva van. Ugyanakkor kultúránk több ezer éves pályafutása során mindezt alattomosan összekeverte, és a megértés, illetve sokkal inkább az odafigyelés képességétől rendesen megfosztott minket. Na erre szoktat és oktat vissza a média. Csak sajnos nem a legjobb úton. Tanárunk szavaiból gyakran kivehető, nem feltétlenül azért tanulunk ilyesmit, hogy ha majd a „gyilkos gonosz hazaáruló multicégek majd ki akarnak semmizni, csak alacsonyabb hatékonysággal tehessék majd”, sokkal inkább, hogy hogyan tegyük tönkre valakinek az életét mindazon apró jelek segítségével, melyeket ő maga ad nekünk. További fontos probléma, hogy amikor tudatosan kezdjük figyelni és alkalmazni ismereteinket a testbeszédről/metakommunikációról, az egész gépiessé, műanyaggá válik.

Az egész úgy fejlődött ki, hogy csak a tudatalatti generálja és olvassa ezeket, adott hatékonysággal, nem pedig úgy, hogy mindenki mindent tudhasson mindenkiről. Az emberi kapcsolatokat egy perc alatt felborítja, ha megpróbáljuk gyerekkorunk óta berögzülten használt testbeszédünket bizonyos helyzetekben máshogy alkalmazni, mások hasonló, de eltérő szokásait értelmezni és a levont következtetéseket tényként kezelni, persze félreértve, és hatalmas, továbbra is teljesen félreértelmezett konfliktusokat létrehozni.

Természetesen aki az egészet tapasztalatok és rengeteg tudás felvétele után alkalmazza, tudatában annak, mit csinál, annak kevesebb gondja akad majd belőle, és a környezete sem biztos, hogy komoly kárt szenved. Viszont amikor fiatal félfelnőttek tömege kezdi el rosszul alkalmazni mindezt önmagukkal és egyéb, ilyen tanításban nem részesülő emberekkel szemben, akkor az egész kizárólag a káoszt táplálja. Cél ez? Nem. Remélhetőleg.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

[Kérésre visszahelyezve] Inkább lógj el egész napról, de ne késs?

2010.12.20. 23:27 TooNormal

[A poszt tartalma hibás statisztikák alapján készült, tartalmát csupán a stílusom rajongóinak ajánlanám, Baranyai István kérésére került vissza. A hiba okait és körülményeit itt találjátok meg.]

Hat érdekesség a túlélési technikák megítélése kapcsán az AKG-ban.

Akinek van ideje, energiája, türelme és módja, olvassa el egyszer a Miért jó egy alternatív iskola? c. könyvet (már ajánlottam egyszer és a puskázás kapcsán is említettem a most boncolgatandó statisztikákat). 2006-os, ezért a statisztikák és egyebek ma már talán nem teljesen pontosak – mindenesetre az Iskolaprózával párban szerintem megadja azt a képet az iskoláról, ami elvben működik és jól működik. Sajnos egyiket sem mostanában írták (és mindkettőből csupán részleteket olvastam eddig). Mindenesetre érdekes betekintés.

Az előbbiben van egy statisztika, készítettek egy kérdőívet a tanárok között, hogyan ítélik meg a különböző „túlélési technikákat” (puskázás, másolás, „nemfigyelés”, ilyenek). Találtam pár rendkívül furcsa dolgot bennük.

Itt van a kimásolt táblázatom (természetesen nem ez a teljes táblázat, csupán az érdekesebb elemeket vettem ki:):

Más munkáját adja be: 2,28 (legelfogadottabb)

Ellóg egész napról: 1,91

Rendbontó titkos akciókban vesz részt: 1,71

Másol: 1,66

Puskázik: 1,65

Késik: 1,32

Nem készül: 1,03 (legkevésbé elfogadható)

Következzenek a szerintem furcsa vagy legalábbis figyelemre érdemes dolgok.

Első: 1-5 skálán (ahol 1 = elfogadhatatlannak találja a tanár az adott túlélési technikát) az elfogadottság összátlaga 1,68 (nem e hét elem alapján, a könyv külön jelzi) – ez lássuk be, meglepően alacsony. Egyrészt egy liberális/személyiségközpontú/szabad/stb. iskola tanárairól az ember talán nagyobb lazaságot feltételezne (ne értsetek félre, örülök, hogy nincs), másrészt például a puskázást nézve nincs is szó ilyen szintű ellenérzésről.

Második: a legelfogadottabb a listán a „más munkáját adja be” megnyilvánulás, (kontrasztképp hamarosan látni fogjátok, mi a legkevésbé elfogadottabb), ötös skálán 2,3-mas értékkel (az 5 lenne a „teljesen elfogadom”). Ez szerintem csak azért fura, mert a maga módján ez inkább kimeríti a csalás/hazugság fogalmát, mint a…

Harmadik: …”nem készül órára”, ami mind közül a legkevésbé tolerált (1,03!!!). Namármost, szerintem ez egy fokkal gyakrabban fordul elő szándéktalanul, mint például a puskázás, a másolás vagy hasonlók. Ráadásul nem is jelenti azt, hogy a diák valamit megakasztana vagy akadályozna vele: „egyszerűen” fogalma sincs arról, mi történik, vagy legalábbis az aznapi anyagrészt nem tudja – s ez, lássuk be, igen gyakran előfordul egy iskolában. Ha ezt ilyen szinten elfogadhatatlannak tartják a tanárok, én azt gondolnám, következnének a retorziók és büntetések, nem azért, mert ez egy normális iskolában így menne, hanem mert ez lenne a természetes reakció egy ténylegesen kártékony és a jelek szerint ennyire elítélt túlélési technikára. Azért is lepett meg nagyon ez a rendkívül alacsony érték, mert nem látom, hogy ennyire elítélnék a tanárok, ha valaki nem készülne.

Négy: Komolyan rosszabb a késés, mintha valaki egész nap nincs benn? Az adott óra szempontjából esetleg, de egyébként…

Öt: Mi számít rendbontó titkos akciónak? Ezt a könyv sem fejtette ki részletesen, azt a részt szándékosan többször is átolvastam. Hógolyózás a folyosón? A konyhán keresztül a CBA elé szökés? A suliról való szubjektív kritikablog írása? Bombariadó/a tűzjelző bazerálása? A kifejezés számomra nagyon erősnek hangzik, de a jelek szerint ennek ellenére elfogadhatóbb, mint a puskázás. Ezt nem cinikus megjegyzésnek szánom, csupán értetlenkedem.

Hat: Hogy lehet (relatíve) sokkal elfogadottabb a más munkájának beadása a másolásnál?

---

Visszanézve olyan furák ezek az eredmények, hogy, nem hülyéskedem, négyszer megnéztem, nem fordítottam-e meg a skálát. Még jó, hogy fordítva még nagyobb baromság lenne - meg háromszor háromféleképp leírtam magamnak: 5 - legelfogadhatóbb, 1 - semmiképp sem.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

3 komment

Puskázás az AKG-ban

2010.12.18. 18:27 TooNormal

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy Bede Márton már csak azért is téved, mert tényleg a magyar valóságra készülünk?

Szeretném előrebocsátani: soha a büdös életben nem puskáztam. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy mennyire húdehúde vagyok, ráadásul nem is lenne igaz, mert termtudból nemegyszer voltam (az AKG-ban) hármas. Csupán azért érzem fontosnak ezzel az információval kezdeni, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyok tisztában a puskázás módszertanával, a rendelkezésre álló technikák nagy részével, sem a lélektanával, pláne nem a közvetett okaival. Újra egy olyan kérdésről esik szó, amit szinte csak külsősként látok – és természetesen nem a gyerekekről van szó, nem tisztem és nem célom az ő cselekedeteiket véleményezni. Amit én, mint nem puskázó diák látok és véleményezek, az a tanárok helyzetkezelése – és néha eszembe jut: basszus, ennyi erővel én is puskázhatnék!

Ettől a (hosszabb szünet után készülő) bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik az a T., akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani, de ő volt az, aki a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat” – itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy H. egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet? S a másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Az AKG-sokat fenyegető idegenek

2010.12.13. 23:52 TooNormal

A kapu kapcsán zajlott blogvitáról jutott eszembe ez a videó.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottság

2010.12.11. 23:16 TooNormal

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Kihagyhatatlan lehetőségek?

2010.12.07. 18:46 TooNormal

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

Nem gondoltam volna, hogy, ha részben is, de revideálni kényszerülök totális egyet-nem-értésem Bede Márton alternatív oktatásról írt tilinkója kapcsán. Azt írta: „...egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől [és az alternatív iskolák ezt teszik].” Továbbra is marhaságnak tartom, amit megfogalmaz, de ezen bekezdése kapcsán – szigorúan csak részben! – igazat kell adnom neki: nem érdemes mindent a diákokra bízni.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Ha csak Bede úr írásából indulok ki, már az alapján megállapíthatom, hogy abnormális, ami ott megtalálható (s lásd linkelt írásom arról, hogy szerintem miért nem releváns a „magyar jövőre való felkészítés” gondolata). Az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Óráról órára – 15: GO

2010.12.05. 16:58 TooNormal

Többek közt azért is itt az ideje ennek az írásnak, hogy felvezessen egy vendégszerzős illetve egy anekdotázóbb írást. Meg különben is. Sajnos(?) ez is egy tanárfüggő tantárgy, meg hát akit egyáltalán nem érdekel, annak sok jót nem hoznak ezek az órák. Én szerettem és kifogtam egy jó csoportot, valamint egy jó tanárt.

GO = Gazdálkodj Okosan = közgáz. Nem árt, ha egy közgazdasági gimnáziumban előkerül. Tizedikben van, heti egy duplaórában, vagy klasszikus órai keretek, vagy Young Enterprise formájában. Mint már leírtam, az utóbbit nem ajánlanám (fel) mindenkinek. Lényeg a lényeg, a közgáz egy olyan téma, amiről tanulni kell – nem találom sajnos a cikket, ahol arról írnak, mennyire fontos a „pénzkezelésről” és egyebekről tanítani a gyerekeket, illetve mennyire hiányzik ez a fajta képzés vagy tájékoztatás az előző generáció tudásanyagából –, természetesen nem mindegy, hogyan.

Ez a tárgy jellegéből adódóan kevésbé az interaktív, feladatlapos, elmélkedős kategória, ennek ellenére azért nem egyszer fordultak elő „multimédiás” órák (és nem beszélhetünk az interaktivitás hiányáról sem), ezekről később mesélnék (a második bekezdésben vagyok már és 0 konkrétumot írtam, tudom, de nehéz úgy írnom a tárgyról, hogy tudom, nem mindenkit érdekel annyira a téma, mint engem és kivételesen pozitívan vagyok elfogult). Szóval alapjáraton egy előadogatós-jegyzetelős tantárgyról van szó. Az órák időbeli elhelyezése nem feltétlenül volt ideális (~kettőtől fél négyig), és szerintem lehetett volna több is, de ilyet nyilvánvalóan nem kérek számon senkitől.

Az anyag, amit (/amiből) tanultunk, itt megtalálhatja mindenki, létezik tankönyvi formában is, de nem volt kötelező beszerezni (lehetett netről tanulni, a könyvet megvenni vagy a könyvet x összeg „kaucióval” év végéig magunknál tartani), általában a magyarázatokat hallgattuk. Nekem volt szerencsém egy olyan csoportban lenni, amit aránylag azért érdekelt a téma, így elég rendszeresek voltak a belekérdezések, a kacskaringók, egyébként azért lehet, hogy elég tömény ez az anyag.

Egészségesen kevés volt a házi feladat, és pláne a dolgozat: egyszer írtunk egy kétoldalasat kb. két hónap után, aztán kaptunk téli szünetre egy nagy pakkot (amiről utólag tanárnőnk elmesélte, hogy nem tervezte, hogy (szinte? – nem emlékszem pontosan) mindenki megcsinálja, így rendkívül hosszasan kellett javítgatnia), s azt hiszem, más nem is volt. Mindettől függetlenül persze azért érződött, ki tudta, miről van szó, s ki nem.

Tehát a közvetlen, de valahol mégis ex cathedra előadásmód engem személy szerint megfogott, de mást lehet, hogy nem. Más csoportban nem is működött ilyen jól, bár meg nem mondom, milyen volt ott az előadásmód ott, lesz majd vendégposzt. Hadd meséljek egy kicsit a „multimédiás” órákról, ha másért nem, azért, mert mindnek volt relevanciája ahhoz, amiről szó volt, s mind hatékonyan illusztrálta az adott témát (khm…): volt filmnézés (én hoztam be, erről beszélünk), búzatőzsde-játék (amire mindenki szívesen emlékszik vissza), egyéb játékok csoportban játszva, utólag megfelelőképp átbeszélve, egyszer fogalombingó meg év elején egy másik társasjátékra alapuló, körberohangálós-erőforráscserélgetős játék, aminek pontos részleteit kellő koherenciával felidézni már nem tudom. A maguk módján mind lekötötték a társaságot és funkcióikat maximálisan betöltötték. Mit sem érnek persze, ha nem kerülnek utólag kontextusba, illetve, ha nincs kontextus, amibe bekerülhetne – nálunk ez is megvolt.

A GO kapcsán majd mesélek egy nem velünk történt anekdotát és valaki más leírja, nála mennyire pocsékak voltak a GO-órák. Nem tudom, ott mi volt a rendszer, de ha ennyire ijesztően sok múlik azon, melyik csoport melyik tanárt kapja, az aggasztó.

Lehetett volna több óra is, átnézhettünk volna nagyobb anyagot is. Ezt már csak a téma iránti érdeklődésem mondatja velem, másnak már ez is sok lehetett. De ha már az összes írásom szubjektív (és nem is mindig mutatja meg a teljes véleményem), ez miért lenne más?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Szolgálati közlemény – Egy kis ritkulás

2010.12.05. 16:09 TooNormal

Az év hátralévő részében valószínűleg nem lesz annyi poszt, legalábbis nem az én tollamból. Az ünnepek mellett harmincegyedikéig írni akarok erre a pályázatra (egy évfolyamtársam projektmunkája), január nyolcadikára magánjellegű irományomat akarom befejezni – és nem kevés van hátra belőle – és még az én projektemről és egyéb hétköznapi akármijeimről ne is beszéljünk.

Ma mindenesetre lesz poszt.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Virtuális kalapemelés

2010.12.03. 01:01 TooNormal

Szeretnék itt és most köszönömöt mondani.

Rendkívül konkrét, amiről most írni akarok, nem is lesz talán annyira hosszú. A kedves olvasók sejthetik, hogy a tanárok nem jártak örömtáncot a blog olvasásakor, persze nem is vártam el, hogy kinevezzenek igazgatóvá. Lényeg a lényeg, vegyes a blog megítélése minden korosztályban és társaságban, a tanárokat megnézve egy dologért azonban mindentől és mindenkitől függetlenül szeretnék köszönetet mondani: azért, hogy gondoljanak bármit a blogról és mondjanak ebből el nekem bárhogyan bármennyit, az órákon ez nem kerül elő, az órai munkát nem befolyásolja, az effektív tanár-diák kapcsolatunkban nem tényező. Ugyanúgy kérdezem meg, hogy kell ezt ragozni vagy mit jelent ezt vagy mi ez a dolog és ugyanúgy kapok választ. Ezt köszönöm. Sok tanárral nincs és néhánnyal nem is lesz már órám, akikről írtam, de akikkel van, nekik mindannyiuknak szeretném ezt megköszönni.

Ezt a posztot már egy ideje meg akarom írni, de a mai történések miatt tényleg nekiültem. Az órakezdés előtt a blogról és néhány problémás eseményről meséltem nekik, illetve társalogtunk. Ott volt a teljes csoport, igencsak benne voltunk a történet közepében (nézzétek el nekem a konkrétumok hiányát), amikor elméletben kezdődött az óra.

Megkérdeztem, kaphatok-e pár percet, hogy befejezzem. Megkaptam. Annyira rápörögtünk, hogy már pár tanár is a képbe került, ekkor a tanár azt mondta, kimegy, amíg befejezzük, mert ő mindkét oldalt hallja - tanárokat, diákokat egyaránt. Hagyta, hogy befejezzük az akkor és ott tényleg fontos beszélgetést, adományozott rá időt és teret, hogy szabadan tudjunk pár dologról beszélni - s ő sem folyt bele jobban, mint amennyire szeretett volna.

Ezt külön köszönöm, az első bekezdésért pedig külön köszönet az összes jelenleg tanító tanárnak.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Ez az iskola a legkisebb rossz