Fogadnom kellett volna, nyertem volna egy nagyobb összeget: a blogról volt szó.
Nehezen fogom tudni elkerülni, hogy ez a poszt ne tűnjön úgy, mintha nem egy fejemhez tartott pisztoly hatására fogalmaznék úgy, ahogy. Azért igyekszem.
Hadd ismételjem meg egy középhosszú bekezdésben még egyszer azt, amit már annyiszor elmondtam: a szándékaim pozitívak, céljaim a problémáim kiírásától a külsős illúziók lerombolásáig terjednek, tisztában vagyok vele, hogy kissé egyoldalúak lettek az irományok.
Egyoldalúan negatívak. Bár mindazt, amit írtam, komolyan gondoltam (kivéve a tárgyi tévedések), oly sok pozitívumot veszek természetesnek – mivel egész életemben alter/személyiségközpontú sulikba jártam –, hogy nem említem meg őket.
Hasznosnak találtam a társalgást, mert nem csak, hogy egy külsős reagálta le, amit írtam, hanem ráadásul olyanok, akik közvetlenül érintettek. Nos, a jelek szerint egy rendkívül sötét képet festettem le az iskolai hétköznapjaimról. Ez teljesen meglepett!
Nem viccelek, komolyan. Minden félmondatban, minden zárójelben igyekeztem jelezni a problémáim szubjektivitását és az ellensúlyokat, kezdve a blog alcímével. Lehet, hogy ez nem sikerült. Azzal én is tisztában voltam, hogy a kép, amit festek, nem kellőképp árnyalt (de nem gondoltam, hogy ennyire nem az). L. szerint vannak tévedések, félretájékoztatások is, amiket örömmel kiigazít (ill. szeretne is kiigazítani). Ennek rendkívül örülök, de sajnos hiába szeretnék egy oknyomozó blogot faragni az Apám Kurva Gazdagból, a tanároknak valahogy ehhez nincs kedvük (ahogy fogalmaztak, a tanári megbeszélésekről azért nem fogok jegyzeteket kapni).
Mi van még… ó, igen, a tanárokról szóló irományok (amiket én az órákról írtam, khmkhm… de értem, mire gondolnak és miért) szerintük rendkívül durvák néhol. Én úgy gondolom, a szakmai kritika tölti ki az ilyen posztok nagyobb részét, s a személyesebb kritikák élesen elválnak – ebben nem értettünk egyet, s azt hiszem, elfogadom álláspontjuk. Lejjebb közlöm majd, merre megyünk tovább. L. szerint ez a blog – stílusából is adódóan – egy puskaporos hordó (osztom), s kellemetlen perceket okozhat nekem, ha egy tanár elolvassa a róla és óráiról szóló irományt. Ezt teljesen megértem, de úgy érzem, ennyit megér, ha a tudomására jutnak azok a problémák, amik a diákság körében amolyan secret de Polichinelle-nek számítanak, s sosem jutnak el a tanárokhoz. Igen, vannak benne személyes megjegyzések és tapasztalatok is. Én úgy gondoltam, a búza könnyedén elválasztható az ocsútól, de a jelek szerint nem az. Nem tudom ezt belülről tökéletesen megítélni. Azt hiszem, hallgatok az „alanyokra”.
Merre tovább, hm? Nagyjából egyetértünk a problémák azonosításában, nem véletlenül nem most akartam ezt megmutatni. Néhány Óráról órára-posztot újraírok majd (nem, nem törlöm az eredetiket, inkább úgy intézem, mint az amerikai alkotmány: nem törlünk semmit, csak felülírjuk), az újakat nyomatékos szöveg kíséretében a régiek tetejére linkelem. Megpróbálom kettéválasztani a „személyeskedést” a gyakorlati kritikától, s megmutatni a számomra természetes, ámde egyébként tényleg pozitív dolgokat.
Folytatni fogjuk. Még mindig van miről írni, s oly sokat lehet s érdemes pontosítani. Érdekes lesz úgy írni, hogy tudom, kik vetnek néha rá pár pillantást a szemük sarkából.
Mikor megkérdeztem, hogy került a látókörbe a blog, azt mondták, oly abszurd módon, hogy a bankettig nem hajlandóak elmesélni. Kíváncsian várjuk, persze odébb van még ez.
S hadd mondjak valami érdekeset! Mint – szerintem – látszik is az írásaimon, mindig is arra vágyom, hogy ne csak az intelligens gyereket lássák bennem a felnőttek, hanem, ahogy már annak idején megfogalmaztam, a „minifelnőttet”. S még ha csak egy órán át is, még ha csak egy, nem a dicséretemről szóló társalgásban is, még ha folytatás és hosszabb távú jelentőség nélkül is, de most itt is megkaptam ezt a pillanatot, negyedórát.
Számomra már csak ezért is megérte három hónapon át blogolni.
Folytatása természetesen következik.
Utolsó kommentek