A patrónusi rendszer önmagában zseniális. Tényleg. Minden gyerek kap egy tanárt, aki a hét év során mecénása és különleges felnőtt-ismerőse, amolyan iskolai szülője lesz. Fantasztikus ötlet, olyannyira, hogy már csak elrontani lehet.
"Itt minden gyereknek van egy patrónusa, egy olyan felnőtt, aki végigkíséri az életét, és a tanárok munkájának fele ebből áll..." - Horn György
Kezdjük az elején, a nyitótáborban (a patrónusokról kicsit részletesebben már itt is írtam egyébként). A hatodikos-hetedikes gyerek nagy izgalommal lemegy a tizedikesek által szervezett táborba, s az öt nap végén választ a hat, a tábor elején teljesen idegen emberből egyet patrónusának.
Érezzük a problémákat? Én nem vagyok annak ellenére, hogy egy felsőbb évfolyam szervezzen egy tábort, de én speciel ezt a sorsdöntőt a felnőttek szervezésére hagynám. Ez csak egy apróság, szubjektív megjegyzés. A nagyobb probléma azonban az, hogy a patrónusjelöltekről cirka fél órás, csoportos beszélgetések alapján kell eldönteni, akarnánk-e/tudnánk-e számítani rá hét évig, mint egy különleges személyre. Szerintem egyrészt erre sokkal hosszabb, mélyebb interakcióra lenne szükség (még akkor is, ha a csoportfoglalkozásokon gyakran jelen van egy-egy patrónusjelölt is), másrészt még ha ez rendelkezésre is állna, akkor sem érzek egy tizenkét-tizennégy éves gyereket képesnek arra, hogy el tudja dönteni még akár egy teljes heti ismeretanyag alapján, hogy kihez akarja ilyen szinten „kötni” az elkövetkezendő hét évét. Ráadásul tényező (lehet) az is, milyen gyerekek akarják ugyanazt a patrónust választani – ezzel sem vagyunk tisztában a döntés meghozatalakor.
Sőt, miféle döntés is ez! Gyakran vezéráldozatokkal jár. Mivel nagyjából egyforma létszámú csibékre van szükség, 100%, hogy lesz olyan, aki nem kerül ahhoz a patrónushoz, akihez a leginkább szeretne (a ’szeretne’ létjogosultságát öt nap után most nem kérdőjelezném meg). Ennek megoldásául a hat (mikor mennyi) patrónusjelöltet sorszámozva „adja le” az ember, s a patrónusok aznap délután/este végigveszik a listákat és onnantól kezdve – igyekezve mindenkit a lehető legmagasabb „sorszámú” választottjához igyekeznek juttatni, ez azonban néha nem sikerül. Lényeg a lényeg, már a kezdetek kezdetén is előfordulnak áldozatok – de nem katasztrófa, úgyis megalapozatlan a döntés. Szinte senkit sem ismerek, aki akár csak egy évvel később is ugyanazt a sorrendet állította volna fel.
Na de lépjünk is tovább! Az iskolai hétköznapok pörgős világában a patrónusod az, akire mindig számíthatsz, akivel megbeszélheted a gondjaid, akár azt is, amit otthon nem akarsz vagy nem tudsz. Ismét, ez van szerencsés esetben, ha jó patrónust választottál magadnak felületes impresszióid alapján. Ez esetben – ha a felszínt nézzük – remekül működhet a patrónusi rendszer. Igen ám, de – ez csak saját tapasztalat, s lehet, hogy csak az én patrónusom/saim volt/ak ilyenek – ha konfliktus lép fel a diák és a tanárok (mondjuk a patrónusi kar) között, akkor az ember minimum az várná, hogy a patrónus – lévén különleges és fontos – legalábbis félúton legyen a tanárok és a diák között, ha nem is éppen teljességgel csibéje oldalán. De az, amit én tapasztalok, miszerint a patrónus konfliktushelyzetben csupán egy tanár a sok közül, s igazából lényegtelen, hogy az illető a csibéje-e avagy sem. 100 százalékban a tanárok mellé áll. Ismétlem, lehet, hogy csak az én patrónusom ilyen, az ilyen és ehhez hasonló dolgok azonban felvetik a kérdést: minek egy patrónus? Ne hagyjuk inkább, hogy magától kialakuljon egy szorosabb kötelék valamelyik tanárral, elvégre a patrónus sem tűnik többnek, mint egy kvázi kirendelt tanár?
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a patrónus minden körülmények közt védelmezze a diákját, de, feltételezem, ha hozzá fordul pl. egy otthoni problémával, hajlandó felvállalni a konfliktust a szülőkkel (vagy ennyire naiv lennék?) – akkor a tanárokkal miért nem teszi meg ugyanezt? Hol a különlegesség, hol a varázs?
Ne is beszéljünk a csibe összetételének fontosságáról. Majdnem annyit számít, mint a patrónus személye. Nyilvánvalóan nagyon rosszat kell húzni a kalapból, hogy ez félremenjen, de a mi csibénknek például sikerült – annyira más, egymás iránt annyira nem érdeklődő, vagy akár egymást utáló emberek laza közössége, akik aztán tényleg csak a csibefoglalkozáson foglalkoznak a másikkal, de akkor is igyekeznek a lehető legkevésbé. Ez önmagában tönkreteszi a „csibeközösséget”, de persze nem akadályoz egy harmonikus kapcsolatot a patrónussal. S mégis, ez is egy olyan tényező, amit könnyedén kezelhetnének a diákok vagy éppen a tanárok, ha nem öt nap után(!!!) állítanák össze a hét évre szóló közösségeket.
Egyébként ezek a közösségek, bármennyire is szerették volna annak beállítani a patrónusok, rendelkeznek némi volatilitással. Nálunk volt rá példa, hogy két srác annyira nem bírt együttműködni a patrónusunkkal (egyszerűbben fogalmazva: utálták, mint a szart), hogy egy-másfél hónap szülőkkel és tanárokkal megspékelt megbeszéléssorozat után átkérhették magukat egy másik csibébe. A lehetőséggel éltek is. Ráadásul, ne feledjük, egy adott gyerek elmehet a suliból, jöhet helyette más (az új gyerekek egyébként tudomásom szerint nem is választhatják meg a patrónusuk, hanem a létszámkiegyenlítést szem előtt tartva kap helyet egy csibében), vagy ad absurdum a patrónus is lecserélődhet, mint nálunk. Egyébként amikor régi patrónusunk elment, egy darabig nem is lehetett tudni, hogy új jön-e, ismerjük-e, tanított-e minket (nem, egy órát tartott nekünk négy év alatt összvissz, minden kritika nélkül mondom), vagy szétosztanak minket a többi csibe közt ÉS, hogy ebben az esetben választhatunk-e csibét egyáltalán. Kaotikus, és még rendkívül finoman fogalmaztam. A mi esetünkben egyelőre nincsenek túl nagy tervek, sokan a csibének egyáltalán semmi értelmét nem látják és a félidőben érkezett, ismeretlen patrónust is nehézkes volt eleinte hová tenni (egyébként van olyan AKG-s, aki a sors kiszámíthatatlansága miatt évente kapott új patrónust… hát ennek mi értelme van?).
A végére hagytam a legfontosabbat, ami engem a legjobban zavar: a patrónusok szaktanárok. Hogy ez miért probléma? Azért, mert állandóan órát tartanak, mindenféle évfolyamon, gyakran állandó jelleggel, gyakran alig látjuk őket, s az interakcióra még kevesebb lehetőség van… én megértem, hogy az iskola létszáma felduzzadt, de mindennek ellenére sokkal ritkábban tudunk kommunikálni a patrónusokkal, mint az egészséges lenne. Azt se feledjük, hogy lévén szaktanárok, rengeteg gyerekkel kell foglalkozniuk, s így – még ha egyénfüggően csak minimálisan is – kevesebb idejük és energiájuk jut ránk.
Egy ideális AKG-ban, amit nem kötnek anyagi nehézségek, szerintem a patrónusnak az lenne a munkája, hogy patrónus legyen – főállásban. Nem szaktanár, hanem patrónus. Ez a munkája, ezért kapja a fizetését, mindig velünk foglalkozik. Így lehetne tényleg, igazán az a „tanárszülő”, aki mind a hét éven át ott van mellettünk, s segít nekünk. Így lehetne olyan valaki, aki felvállalhatja a konfliktust a szaktanárokkal, ha szükség van rá. Így tudna ránk elég időt és energiát fordítani, így tudná összekovácsolni a csibét igazán (még ha a legtöbb csibe jól is működik). Mondom, egy ideális világban ilyen lenne egy patrónus.
Ámde még ebben a messze nem ideális világban is érdemes lenne kicsit megcsiszolni a patrónusi rendszert, hogy újra régi fényében ragyogjon.
Utolsó kommentek