Már írtam az egész éves projektmunkáról , s azzal zártam az írást, mennyivel jobban ki van találva, mint a családtörténeti dolgozat. Hadd részletezzem alant.
A tizedik osztály történelemjegyének 1/8-ad része a családtörténeti dolgozat, egy húszoldalas szöveg, formai követelményekkel, a család történetéről a huszadik században. Elméletben azért, hogy ezáltal jobban megismerjük és magunkénak érezzük ezt a történelmi szakaszt. Arról, hogy ez mennyire tölti be funkcióját (pláne, hogy a korról alkotott képünk nagyrészt filmekől és hasonlókból eredeztethető), itt és most nem fogok értekezni.
A hasonlóságok a projektmunkával adottak: egész éves projekt, (relatíve) nagyjelentőségű, nagy beadandóval zárul, komoly(?) utánanézést igényel, valamint szintén önálló feladat. A különbségek, vagyis inkább a problémák - a projektmunkával való összehasonlításban - egészen nyilvánvalóak, szeretném tehát alant kifejteni, miért jobb a projektmunka a családtörténeti dolgozatnál.
Az első és legfontosabb a téma. Jómagamnak nem nehéz húsz oldalnyi szöveget írnom (egy itteni blogposzt átlagos hossza egy és három oldal között váltakozik), de ez persze csak abban az esetben igaz, ha érdekel a téma, amiről írnom kell. Természetesen vegyes felvágott ennek a megítélése és főleg csak a csibém közhangulatát tudom értékelni (ott volt egyszer-kétszer körkérdés, hogy ki hogyan áll), de az alapján levonhatom a következtetést, hogy az emberek egy részének nem kis púp volt ez a hátán. Abból a szempontból, hogy a legtöbbeket nem érdekelt a téma (és szerintem ez tizenhat évesen normális), s abból is, hogy néha az interjúkészítés és az anyagszerzés is macerás volt. Hogy visszatérjek saját élményeimre: ha nekem egy közepesen érdekes történelmi témát (rendkívül érdekel a történelem) felvetnek és adnak rá két hetet, hogy írjak róla húsz oldalt, gond nélkül meglesz. Onnantól kezdve, hogy - személyes okokból is - nem érdeklő és nehezen megvalósítható adatszerzéssel járó családi dolgokat kell kiderítenem és megírnom, az egész egy nyűg. Míg a projetktmunkánál választható a téma, itt nem (illetve annyiban igen, hogy lehet egy ismerős családjáról is kutatni), s ezáltal egycsapásra ránehezedik az egészre a kötelezőség (és nem egy embernél az értelmetlenség) bélyege.
A második az időbeosztás, illetve annak teljes hiánya. Bármennyire macerás dolog a projektnapló és a konzulenssel való rendszeres konzultáció (erről lejjebb), ezáltal elkerülhető, hogy a gyerekek az utolsó napokon készítsék el a dolgozatot, mint annyian. Hogy hány átkozottul álmos gyerek volt a beadás reggelén, megérne egy anekdotát. Lényeg a lényeg, annak ellenére, hogy le kell adni egy soha számon nem kért időtervet (az enyém egy konkrét időpontot nem tartalmazott, hogyan is tartalmazhatott volna, amikor az utolsó percig próbáltam más témát szerezni - bizonyára nem hisztiztem eléggé), az ember lelkiismeretétől és/vagy lustaságától, esetleg ijesztően magas Pató Pál-kvóciensétől függően az utolsó napra is hagyhatta a feladat elkészítését. Ez nem feltétlen pozitívum, nemde?
A harmadik különbség, ami szerintem szintén probléma, az a konzulens hiánya.
Hogy miért zavar ez engem? Egyrészt a fent emlegetett időbeosztást ellenőrizhetné és láthatná, csinál-e bármit a gyerek, vagy csupán az utolsó pillanatban készül összecsapni az egészet. Természetesen ennél a témánál ez nem annyira releváns, de a személyes konzulenssel gyakrabban és talán könnyebben lehet megtárgyalni a dolgozat állását, mint az egyébként elfoglalt szaktanárral. Ez azonban csak feltételes módban szerepel.
Kötött és sokaknak problémás téma, a munkavégzés felügyeletének teljes hiánya. Három pofon, kiütéssel nyert nálam a projektmunka. És arról még nem is beszéltem, hogy volt, aki telehazudta az egészet és elégedett volt a 68%-os eredményével.
Utolsó kommentek