A közelmúltban rendkívül elgondolkodtatott az, ahogy a differenciálást az iskola felnőttei hol nonszensznek, hol egyéb okból elvetendőnek nevezik. Csodálkozom ezen. Szerény véleményem szerint ez a személyiségközpontúság szerves része kellene, hogy legyen. Különben is, hol is nyilvánul ez meg? Egyáltalán megnyilvánulhat egy iskolarendszerben?
Mint a nyitóbekezdésben már megemlítettem, a differenciálással és hasonló irányú elképzelésekkel kapcsolatos ötleteket mindig eretnek gondolatként értékelik (persze, ez a kifejezés kissé erős). Ennek én nem örülök túlságosan, mivel nagy barátja vagyok az olyan dohos koncepcióknak, mint a büntetések és a kiváltságok – értem ez alatt a kihágások következményeként megvont jogokat és a pozitív cselekedetekért kibővített lehetőségeket. A világban szoktak ilyeneket csinálni, nem?
Sokan szívják a fogukat, amikor szándékosan a ’liberális’ szót használom az iskolára a ’személyiségközpotnú’ helyett, de nem véletlenül szoktam így tenni. Elvégre ez az iskola innovatív és – néhány apróságot eltekintve – rendkívül laza. Azonban az általam nemegyszer tapasztalt túltoleráns mentalitás és a fegyelmezés(i lehetőségek!) hiánya miatt gyakran érzem ideillőnek ezt a szót. Nem feltétlen van ezzel baj (bár a kifejezés mögött álló tartalom nagy barátja nem vagyok), de megértem azokat, akik tiltakoznak. Így viszont felmerül bennem a kérdés: miben személyiségközpontú az AKG? S nem, ez nem egy kritika akar lenni. Akár azt is megkérdezhetem: hogyan lehet egy iskola személyiségközpontú?
A józan paraszttal jelzőzött részemet használva arra gondolok, hogy amennyiben valami személyiségközpontú, az szükségképpen differenciál is, elvégre mindenki másféle. Ebbe nálam az is belefér, hogy az egyiknek megengedünk valamit, a másiknak nem. Egyáltalán nem akarom a tiltásokra kihegyezni ezt, gondolhatunk itt mondjuk arra is (kinek extrém ez a példa, kinek nem), hogy egy tehetséges sportolónak ad absurdum nem kell minden órán részt vennie vagy nem kell olyan eredményeket elérnie, mint másnak. Nem arra gondolok, hogy hatvan százaléktól ötöst kapjon, természetesen nem. De azt a fajta idő- és erőforrás-átcsoportosítást, amit egy sportoló gyerek úgyis megtesz (mindannyian ismerjük az „amíg négyes átlagod van, járhatsz sportra”-szülői megállapodásokat), egy ’személyiségközpontú rendszer támogathatna.
Természetesen az iskolában rengeteg szakkör, különfoglalkozás, önképző, ez, az, amaz indul, tényleg számolatlan mennyiségben, a jótól a fantasztikusig terjedő minőségi skálán. Ez, mindazzal, amit az iskola szabályrendszerével (illetve esetenként annak hiányával) képvisel, tökéletesen elegendő is ahhoz, hogy az iskolát egy szabad, vagy egy liberális iskolának nevezzem. A ’személyiségközpontú’ jelzőhöz nekem azonban ez kevés.
Hogy mit neveznék én személyiségközpontúnak? Hogy mi lenne az a differenciálás, ami számomra azt jelentené, hogy egyénenként foglalkozunk a gyerekekkel? Korábban már hoztam példákat, de például azok a matekórák, ahol én és barátom külön teremben foglalkoztunk egy emeltebb szintű feladattal, jó példaként szolgálnak.
Tudom, a tantárgyi differenciálás ideje jövőre jön el, várom is már. Már ez a nyelvi év is felvillantott egy rendkívül bíztató jövőképet, ahol csak olyan témákkal foglalkozom, amik érdekelnek – de azokkal intenzíven. Magánvélemény, de szerintem egyébként amit egy ember nyolcadikra utál, azzal sosem fog foglalkozni. Nem lenne személyiségközpontú teljesen átalakítani az epochális rendszert valami… személyre szabhatóbbá? Tudom, egy iskoláról beszélünk. Pont ezért gondolom, hogy – ha lehetséges egyáltalán – egy személyiségközpontú iskola csak így működhetne. Ehhez persze komoly erőforrásokra van szükség, és jelenleg megvalósíthatatlan. Arra vagyok csupán kíváncsi, kinek a szemében mi a személyközpontúság. Az én szememben ez, nem a ’mindenki szabad, mindenkit egyformán kezelünk’ mentális egyenruhája.
Utolsó kommentek