Sokak számára, feltételezem, egyértelmű, de már érik egy filozofálgatós poszt.
Nem tervezek egy, a sok helyen olvasott „szeresse a hivatásáááát”, „tisztelje a tantárgyáááát”, „legyenek neki fontosak a gyerekeeeek” és hasonló klisékből összerakott poszttal előrukkolni – ez egyébként már csak azért is nehéz lenne, mert diák vagyok. Van azonban pár, olvasóim nagy része által már bizonyára ismert apróság, amiről most lenne kedvem pár sort írni.
Tudjátok, milyen gyakran hallottam anno, hogy „bezzeg [abban a csoportban, ahol érdeklődnek a tantárgy iránt] sokkal jobban mennek az órák!”. Ezt most igazából csak azért hozom fel, mert ha előbb vagy utóbb veszem a fáradságot, hogy restauráljam az Óráról órára-posztokat, akad majd olyan bejegyzés, ahol azt fogom írni: az illető ért a tantárgyához, de tanítani nem tud. Láthatóan nagyon sokat tud arról, amit meg kellene tanítania, megfelelő közegben talán még menne is neki az információanyag átadása, de pedagógiai képességei nincsenek.
Szerencsére iskolánkban tapasztalataim szerint igazából ez az a bizonyos legrosszabb, most hirtelen nem tudnék olyan tanárral előrukkolni, aki szerintem még csak nem is ért ahhoz, amit tanítania kellene. Hallottam én már sokkal rosszabb történeteket más iskolákból, egyet-kettőt talán én is tudnék mesélni, de ennek most itt sem jelentősége, sem helye nincs.
Azért nem (sem) egyértelmű az állásfoglalásom az ideális tanári működésről voltaképpen bármiről, mivel „a határon innen” ultraliberális, a „határon túl” meg kőkonzervatív vagyok, és itt a „határ” alatt most éppen a szabályokat értem. Számomra az ideális tanár az, aki a „határon túl” megfogja az embereket – nem annyira, mint amennyire én tenném –, csak annyira, hogy tekintélye és „súlya” megmaradjon, a „határon innen” meg közvetlen. Igen, ez azzal jár, hogy a diákokat másképp kezeli és ez mai világunkban jajj és fújj, mert ugyanúgy kell kezelni a koszos csövest, mint az öltönyös bliccelőt (szándékosan sarkos a példa). Nyilvánvalóan ez már értékrend és nem feltétlen tanítási módszer kérdése, egy tanártól azon felül, hogy egyben tartsa az órát, nem szabad többet elvárni (ezért megy át bőven a radaromon a gépírásóránk).
Mint tehát már leírtam, fontos, hogy egy tanár rendelkezzen pedagógiai képességekkel – ne nevessetek, a fentiek jegyében ezt szeretném elismételni. Szüksége van tekintélyre, mivel a diákok is emberek és nem egyszer visszaélnek a lehetőségekkel. Nem azért, mert „rosszak” vagy „gonoszak”, hanem az emberi természetből és korukból adódó dolog ez.
Nyilvánvalóan az sem mindegy, hogyan tudja valaki érdekessé tenni az anyagot, vagy hogyan tudja úgy prezentálni, hogy az meg is maradjon a fejekben – szerintem az előbbihez ma már nem szükségeltetik kreativitás, csak sok ráfordított idő és alázat – legtöbb AKG-s tanáromnál vagy az egyik, vagy a másik megvolt.
Pedagógiai képességek, informáltság, tanítási képességek – ezek hiányára lehet mentségeket keresni, százból egyszer nyilvánvalóan jogosak is, de szerintem nem érdemes.
Alapvető képességként kezelem a tudást, de sokakban ez sincs meg, ezt ne feledjük. Értékeljük a tárgyak és témák tudorait, de csak azokat hagyjuk meg tanárnak, akik rendelkeznek pedagógiai képességekkel is – a pedagógia csodája és legnehezebb része ugyanis pont az, hogy egy különböző képességű és érdeklődésű diákcsoportnak kell megtanítani valamit (rosszabb esetben csak leadni az anyagot) és egyben tartani az órát. Tudom, nem én találtam fel a spanyolviaszt; a tanításnál szerintem kevés nehezebb feladat létezik és minden elismerésem azoké, akik tudják, hogy kell ezt csinálni – de mindemellett javasolnám, hogy egy ideális világban, ahol nincs létszámhiány, vagy magas szintű iskola működik, válogassuk ki a legjavát.
Utolsó kommentek