Aki olvassa a blogFacebookot, emlékezhet, hogy még pénteken megemlékeztem egy rendkívül érdekfeszítő és magasröptű társalgásról az irodalmi önképzőn (még a végén mi leszünk az új Pilvax). Többek közt szóba került a személyiségközpontúság is, s ezzel együtt az én álláspontom is a témáról. Amiért most visszatérek a témára, az a következő téma volt: miért ne lehetne leadni aránylag korán egy tantárgyat?
Kezdjük az alaptézissel, s a példa kedvéért válasszunk egy tantárgyat, amit az emberek nagy része amúgy sem tart a kedvencei között számon: a matematikát. Most nem linkelem ide az idevágó Óráról-órára posztot, mert az általános iskoláig visszarepülök az időben.
Adott, hm, Átlagos Oszkár. Oszkár első osztályban megtanulja szépen a számokat és az egyszerűbb összeadásokat. Másodikban már valami nem klappol, valamit nem értett meg, egy kicsit lemarad. Harmadikban még úgy-ahogy tartja a lépést, de negyedikben már egyre végérvényesebb a lemaradása, s már olyan szintű, hogy nem is érti, ami elhangzik az órán. A matekkal járó kudarcai miatt frusztrálva is érzi magát, utálja az egészet. Jönnek a kisebb csalások a dolgozatokon, meg a többi ügyeskedés. Mivel már nem csak, hogy nem tudja követni az anyagot, de már nem is akarja követni, a hátralévő éveket alibizéssel tölti, s bár valamennyi meg is marad az átadott tudásból, úgysem tud vele mit kezdeni – s igazából nem is akar már. Jóval később valahogy átevickél az érettségin, mivel három-négy éjszakán át szünet nélkül ismételt és a vizsgáztató is jó fej volt hozzá. Soha többé a közelébe sem megy a témának A körülötte lévő emberek sosem érezték azonban hülyének, mert a történelemben viszont elsőrangú. Érdekli a téma, hozzátanul, utánaolvas, tájékozódik, satöbbi.
Talán már sejtitek, mire akarok kilyukadni, s elnézést, ha sarkos a példa. Egyrészt szándékosan korán kezdtem Oszkár „lemaradtatását”, másrészt nincs tapasztalatom abban, milyen lemaradó diáknak lenni. A lényeg azonban az, hogy egy olyan tárgyat, ami nem érdekel (ami az esetek nagy részében egyenes ági következménye annak, hogy nem megy, és/vagy/mert rosszul tanítják) vagy fel sem fogod. Egyébként az ember mindig azt tartja felesleges tananyagnak, ami nem megy neki, ez tendenciózus. Mindenesetre a diáknak nem kell azt eldöntenie, hogy az adott tárgy vagy anyagrész helyet érdemel-e a Nemzeti Alaptantervben, azt viszont óhatatlanul „eldönti”, hogy akar (vagy egyáltalán tud)-e ezzel foglalkozni. Márpedig egy olyan témát vagy tárgyat, amihez éveken át csak a kudarc és csalódás emléke kapcsolódik, messziről fog kerülni hátralévő életében.
Innentől kezdve viszont adott a szokásos kérdésem a differenciálásról. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy kellő, tanulással töltött évmennyiség után az ember már tudja – ha azt nem is, hogy mivel akar foglalkozni –, mi az, amit a háta közepére kíván? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy sokkal hasznosabb lenne az „érdektelen” tárgyra „elpazarolt” órákat egy, a diák számára fontosabb tantárgy vagy témakör kiszélesítésére fordítani?
Persze, tudom, ez napjaink iskolarendszerében kivitelezhetetlen és az AKG a maga „négy epochális-és-a-nyelvi-év-után-tantárgyválasztás” módszerével nagyjából olyan közel van a fenti elképzelésemhez, amennyire jelenleg lehetséges. A fenti módszeren igazából nem is változtatnék sokat, csupán lehetőséget adnék, hogy egyetlen tantárgyat, amiről (mondjuk minimum három évvel azután, hogy a gyerek elkezdte tanulni) nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek nem fog vele a későbbiekben foglalkozni, letehessen. A „mikor” persze jó kérdés, az AKG epochális rendszerében ez például a tizedik évfolyamot jelentené. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez a lehetőség vonatkozzon-e az érettségi tantárgyakra (természetesen ugyanaz a gondolatmenet, mint a személyiségközpontúságnál: az ember és/vagy a család úgyis meghozza azt a döntést, hogy oké, ebből a tárgyból valahogy átcsúszok kettessel és ennyi) is. A logisztikai nehézségek (melyek a jelenlegi iskolarendszerben elkerülhetetlenek) miatt természetesen jelenleg nem lehetne bevezetni egy ilyen rendszert. A kérdés igazából az, hogy amennyiben az iskola (és az oktatási rendszer) kellőképp flexibilis, lenne-e értelme annak, hogy „a szokásokkal” ellentétben azzal foglalkozzon a gyerek, amivel akar is foglalkozni. Szerintem mindenképpen.
Utolsó kommentek