Szünet utáni dolgozat, minicsibe, jogos médiás kifakadás, apróságok. Újabb Heti apró.
A február 14-18-i hét Heti apróját keresőknek ezúton üzenem, hogy azon a héten síszünet volt.
Ezt a hetet is, mint az összeset ebben a tanévben, németdolgozattal nyitottuk. Lényegesen rosszabb lett a csoportátlag, mint általában, én is egy jó tíz százalékkal magam alatt teljesítettem – igazából csak azért hozom ezt fel, hogy felvessem a kérdést: jellemző-e ez a közvetlenül szünet után írt dolgozatok esetén? Az őszi szünet után emlékeim szerint ez nem volt így… a fene se tudja.
A keddi médiaórát csak azért az apróságért emlegetem fel (egyébként a sorozat, mint olyan volt a téma), amikor ketten az óra alatti karattyolást még az AKG-ban is elfogadható szint fölé vitték, nem is először, így tanárnőnk proverbiális poharába bekerült az utolsó csepp. Többször is megjegyezte már, hogy „ha nem érdekel titeket, kimehettek, semmi harag, semmi nem lesz”. Még feltételezem is, hogy komolyan gondolja, s a megnyilvánulásnak semmi Gyurcsányos áthallása sem volt. Mindenesetre most egy fokkal dühösebben és egy fokkal részletesebben fejtette ezt ki, a legérdekesebb a vége volt (mert ugye akkor és ott mindenki csendben ült): „persze két nap múlva mondhatom majd el ezt az egészet újra”. Teljességgel egyetértek és sajnálom, hogy ez így megy.
Megjegyzem, biztos én vagyok rohadt pragmatikus, de több tanár is szokta mondani a dumáló gyerekeknek, hogy „menjetek ki, ha nem érdekel titeket” – miért nem megy ki ilyenkor soha senki? Ha tényleg szarok rá és tényleg dumálni akarok…? Biztos van ilyen is, nem?
Szerda a projektnapló leadásának napja volt – kiderült, hogy ezek a bizonyos leadási határidők, illetve betartásuk mindösszesen (kapaszkodjunk meg) kettő százalékot érnek. Szerintem már hoztam pár példát arra blogolásom során, mennyire lazán kezeljük szinte mindannyian, szinte minden esetben a határidőket. Kettő százaléééék? Ez nem fog segíteni ennek megváltoztatásában.
Szintén ide tartozik egy röpke társalgás a blogomról, s sajnos mondanivalóm pont nem fog azokhoz eljutni, akiknek szól: egy körlevéllel és pár perc beszélgetéssel (és nagyon örülök, hogy ilyenekre sor kerül!) elővettük csibén azt, amit a patrónusi értékelőmről írtam: rövid és ez nem baj, de a pedagógiai program őrületes elvárásainak nem felel meg. A dőltbetűs rész sokakhoz nem jutott el. Igazából csak azért veszem ezt elő, mert nagyon nagy veszteség mindannyiunknak és nagy nehézség nekem a félreértések, tévedések és a – még ha ellenkező céllal is adott – pejoratív cím, szerénységem megosztó jelleme és elvrendszere egy rendkívül sötét képet fest a blogról azok szemében, akik nem olvassák. Ezzel a „hozzáállással” nehezen fog kialakulni a szerintem létfontosságú diskurzus az iskola dolgairól. Már egy jó ideje gondolkodom a megoldáson, megvannak az ötleteim rá, a probléma súlyosságára („nem olvastam, de ez, ahogy írtad, biztosan nem jó”) azonban ez a kis dolog ismét rávilágított.
Ha már csibe: csak öt gyerek volt jelen. Teljesen más az atmoszféra. Sokkal jobb. Sokkal interaktívabb, sokkal személyesebb.
Az utolsó apróság a hétre, amit említésre érdemesnek találok, az a csütörtöki németóra végén elhangzott kis körkérdés volt, miszerint a délutáni németórák közül (tehát a nem-duplaórák. nyelvtan, civilizáció, beszéd, szókincs, hallás, írás) melyiket érezzük a legkevésbé hasznosnak. Kíváncsi vagyok, „megérjük-e még” mi, mint nyelviévesek az esetleges átalakításokat, s ha lesznek, milyen formában jelennek meg majd.
Utolsó kommentek