Általánosságban elmondható, hogy igyekszem az AKG-val kapcsolatos problémákat, szituációkat nem a diákokra visszavezetni, már csak abból az egyszerű okból sem, mert az iskola hajóját elsősorban a tanárok és a vezetőségi tagok kormányozzák. Az azonban természetesen elkerülhetetlen, hogy egy szétcseszett óráért ne legalább részben a diákokat tegye felelőssé az objektív megfigyelő. Persze a maga módján ez is csak egy szimptóma, se több, se kevesebb – most azonban nem a tanárokról akarok írni.
Bár ezt az írást vállaltan egy konkrét esemény ihlette, nem akarom témáját sem az illető(k)re, se az adott szituációra ráhúzni: elvégre még csak ott sem voltam. Az attitűd (vagy, hogy Wengert idézzem: attyityüd) azonban szerintem megér egy misét.
Már írtam a kihagyhatatlan lehetőségekről, magyarán arról, hogy az AKG egy olyan iskola, ahol rengeteg a lehetőség, melyekkel élni és visszaélni is lehet. Annak idején írtam már a tönkrement matekórákról is, ahol azért minden probléma mellett érdemes figyelembe venni, hogy egyes órákon előre megtervezve különböző bogarakat engedtek el néhányan, hogy az óra megszakadjon és megálljon. Ha jól emlékszem, még egeret is vettek erre a célra egy későbbi alkalomra, de abból semmi sem lett. Írtam már dühös „kortesbeszédeket” több Heti apróban is arról, hogy milyen alapon szisszen fel az a minimumon, aki a radar alatt maradva ugyan, de a maximumot csinálja. Tudom, hogy keresztbe-kasul hivatkozom ezzel a poszttal a mostani Heti apróra és vice versa, de szeretném idézni az idevágó részt:
„Egyszerűbb házit írni és azzal az órával nem foglalkozni, tudom, valahol meg is értem, elvégre 16-18 éves, minimum az elmúlt négy-öt év során önkifejezésre és érett gondolkodásra nevelt fiataloknak még nem kell készen állniuk arra, hogy kifejezzék problémáikat és megoldást kere… na álljunk meg egy szóra.”
„Egyszerűbb házit írni és azzal az órával nem foglalkozni, tudom, valahol meg is értem, elvégre 16-18 éves, minimum az elmúlt négy-öt év során önkifejezésre és érett gondolkodásra nevelt fiataloknak még nem kell készen állniuk arra, hogy kifejezzék problémáikat és megoldást kere… na álljunk meg egy szóra.”
A lényeg igazából ez. Páran a szememre vetették, miért nem ismerem el az AKG összes erényeit, illetve, hogy másképp fogalmazzak: miért nem a klasszikus körzeti sulihoz mérem az AKG-t. Ezt mindig nevetségesnek tartottam és nemegyszer megjegyeztem, hogy az AKG-t önmagához, illetve az alternatív/liberális/személyiséközpontú oktatási intézményekhez fogom mérni. Ezen nem is tervezek változtatni. Ezzel természetesen az is jár, hogy az AKG-ban nevelkedő diákok, akik nyilvánvalóan olyan szülőkkel rendelkeznek, akik az AKG személyiségközpontú, nyílt nevelési elveit kívánatosnak tartják, más, magasabb mércét kapnak a szememben, mint Bede Márton azok, akik egy körzeti suliban nyomorognak jobb híján. Most vegyem ide az internet által nyújtott megannyi lehetőség és tájékoztatási forma, a szabad információáramlás hatását is? Sorolni lehetne a különbségeket.
A sors iróniája, hogy a posztot kiváltó incidens csak egy újkori urban legend volt. A lényegen persze mit sem változtat, s remélem, vélt vagy valós bloggeri hitelességem sem szenved nagy csorbát a ténytől. Hiszek az embereknek körülöttem - tudom, rossz szokás. A mondanivaló azonban adott maradt, s köszönöm a közvetett ihletést.
Maga az incidens annyira nem egy nagy dolog, a szokásos óraleszarás mellé betársult a tanár rossz napja és egy, a kávéjában landoló feketeribizli ízesítésű pezsgőtabletta. Kedvelt, barátságos tanárunk az elkövetkezendő pár percben azt csinálta, amit AKG-s tanár nem szokott: kiküldte óráról az illetőt. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, sem az adott diákra, sem az adott tanárra nem akarom kihegyezni az egészet – a felvetést azonban mégis ez betonozta be a fejembe. A felvetés pedig a következő:
Eddigi tapasztalataim alapján az AKG-ban, ahol lazább órákat tartanak lazább diákoknak, két tanár munkásságát torpedózták meg a legintenzívebben, akik a leglazább órákat tartották (ez alól kivételt jelenthetne az ének, de ott, és nem véletlenül fogalmazok ilyen pofátlanul, a tanár magának kereste a bajt). Matektanárunk esetében pláne érdekes a kontraszt, mert korábban a Radnótiban tanított és ott rendkívül szerették. Már felvetettem, hogy az, ami ott oázis volt, itt mindössze szelep. „Kettes számú némettanárunk” esetében is mintha valami hasonló kezdene körvonalazódni, s átkozottul sajnálnám, ha hasonló lenne a sztori vége.
Igazából ez az, amit „konformlázadás” alatt értek: természetesen a kamaszkor jellegéből adódóan az ember lázad vélt és valós korlátai ellen és mindenben a hibát, a gyengeséget keresi. Nem vitatkoznék, ha valaki a blogomat is ilyesfajta megnyilvánulásnak tekintené (bár természetesen nem értenék vele egyet: szerintem ma nincs olyan gyerek, aki többet foglalkozna az AKG-val, mint jómagam). Ez teljesen normális. Egyfajta költői igazságszolgáltatásnak is lehet nevezni, ha egy nagyon ortodox tanár úgymond „megkapja a magáét” a kamaszoktól, bár természetesen ilyen történetek nem igazán vannak az AKG-ban. Hogy itt milyen történetek vannak? Ilyen célokkal és ilyen világlátással bíró fiatalokat nevel ki az iskola, a belső „helykeresés” meg mire korlátozódik? A leggyengébb pontra.
Bizony, a személyiségközpontú, „laza” iskolában a laza tanárt csinálják ki és a (relatíve) „poroszos”, „keményebb” tanároknál csend van, rend, fegyelem. Utóbbi jobban működne? Én lennék az utolsó, aki erre gondolna!
A konformlázadó kamaszoknál a jelek szerint igen. Nem áll itt senki haragban a világgal, kérem! Senki sem hajt le semmiféle szakadékba, hogy megmutassa, helyén van a szíve. Itt megkeresik a leggyengébb pontot és azt kapargatják saját szórakoztatásukra. Mert azt következmények nélkül lehet. Mert rinyálni lehet, a tanárokkal hónapokig alkudozni egy eltüntetett csocsó miatt (aminek jelenléte igencsak megnövelte a nyitásról való elmaradásokat) szintén lehet, de ha egy tanár kiakad és kiabál, csend lesz és megy tovább az óra normálisan.
Figyeljetek, fiatalok! Úgyse fog titeket érdekelni a véleményem, de ha csak ez a konformlázadás megy, akkor inkább ne lázadjatok! Néha már-már tényleg arra emlékeztet ez az egész, mint amikor az ember megharapja a kezet, ami eteti.
Utolsó kommentek