Ezt a posztot 2011 februárjában helyeztem vissza, némileg pécébben - a szerk.
A jelek szerint e hónapban gond nélkül lépem át a tízposztos „kvótát”. Mivel most vasárnap este nem akarok a fejemben zsongó két apró témának nekiesni, úgy döntöttem, előveszek egy Óráról órára-posztot és restaurálom. Választásom az énekre esett.
Előrebocsátom: a csomagolást fogom átalakítani, az ajándékot benne nem.
Kezdjük azzal, hogy a Vajon mitől jó egy tanár? c. rendkívül rossz írásomnak fő gondolatát idézném nektek:
Tudjátok, milyen gyakran hallottam anno, hogy „bezzeg [abban a csoportban, ahol érdeklődnek a tantárgy iránt] sokkal jobban mennek az órák!”? Ezt most igazából csak azért hozom fel, mert ha előbb vagy utóbb veszem a fáradságot, hogy restauráljam az Óráról órára-posztokat, akad majd olyan bejegyzés, ahol azt fogom írni: az illető ért a tantárgyához, de tanítani nem tud. Láthatóan nagyon sokat tud arról, amit meg kellene tanítania, megfelelő közegben talán még menne is neki az információanyag átadása, de pedagógiai képességei nincsenek.
Elsőrendű alanya a fentieknek nem más, mint énektanárunk. Pontosan tudni és látni, hogy nagyon ért ahhoz, amit tanítania kellene, de a pedagógusi pozíció küzdelmeivel, kompromisszumaival, nehézségeivel és hátrányaival nem tudott megküzdeni. Természetesen, mint mindig, nála sem voltam ott a valaha tartott összes óráján, csak és kizárólag arról beszélek, csak arról tudok beszélni, amit nekem tartott.
Hetedikben és nyolcadikban nem fókuszáltunk énekképességeink javítására, mert a mutálás kapujában álltunk. Ennek ellenére sokat énekelgettünk, sok ritmusgyakorlatunk volt, egy kis művészettörténettel megspékelve. Ezek az órák működtek, de lexikális anyagrészük nem volt túlzottan nagy, az ének”képzést” is későbbre időzítettük.
Aztán semmi nem lett belőle. Én legalábbis nem vettem észre, hogy lett volna. Kilencedikben és tizedikben heti egy énekóra volt csupán, sokkal több művészettörténettel és szakszóval, valamint krachként beütő nehéz csoporttal, aminek viselkedése önmagában is problémákat okozhatott volna, de erre rátett még egy lapáttal a minden egyes alkalommal gyorsreagálású tornádóként lecsapó, a renitensekkel gyakran húsz percig kiabáló tanárunk. Szerencsére(?) ez „csak” tizedikben volt jellemző, kilencedikes élményeim meg sok szót nem érdemelnek, a „fegyelmezési nehézségek” szóösszetétel szerintem tökéletesen lefedi az évet. Ó, kivéve az értékelést. Hajaj, az értékelés! Ez már a korábbi években is felmerült. Erről majd később.
Hadd tegyek egy kis kitérőt a felszerelésre. Elsőre értelmetlennek tűnhet, de majd meglátjuk, miért van rá szükség. Adott az énekkönyv (keményborítós, tele száraz maszlaggal, azokra a hanganyagokra hivatkozva, ami csak a tanárnál van és szinte sosem hallgattuk), az énektár (300 oldal tömény nóta) és a kottavonalas füzet.
Számoljunk egy kicsit. Legyünk nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy csupán 40 iskolai hét van. Hetedikben és nyolcadikban két, kilencedikben és tizedikben egy énekóránk volt hetente. Ez összesen, hm, 240 óra, ugye? Namármost, akárhogy próbálok visszaemlékezni, maximum kettő alkalom volt, amikor hangjegyeket írtunk. Legyünk nagyvonalúak, ne bízzunk a memóriámban, mondjunk ötöt. Annál több, esküszöm, nem lehetett. A régi iskolámban (az elsőben) állandóan ment a szolmizáció, kisprücsök, nagycöncöle, satöbbi. Itt nem. Ez csak azért fontos, mert innentől kezdve értelmetlen a kottavonalas füzet, a ZH (nem úgy zéhá, zenehallgatás) bevéséséhez vagy egy szerző nevének bekaristolásához nyugodtan használhattunk volna egy rendes füzetet is. De nem, olyannyira nem, hogy néha komolyan elgondolkodtam azon, nincs-e a háttérben valamiféle titokzatos maffia, hogy ennyire védi tanárunk a kottavonalas lila füzetet. Emlékszem, ahogy óra eleji felszerelésellenőrzéskor egy sima füzet láttán fennhangon elfintorogja magát: „Látom, hozott valami, chö, füzetet”. Diszkrimináció! Tiltakozom a vonalas füzetek jegyében!
A csak „keményborítós tankönyv” néven emlegetett keményborítós tankönyv hasonló kihasználtsággal bír, kivéve, amikor abból tanulunk a dolgozatra, ami 99%, hogy nem írat meg, vagy elhagy. Bármelyik is történjék, amúgy sem tanította meg az anyagot, amiből kérdezni akart – ezért magolunk a könyvből.
Erre térnék most rá. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány dolgozatot írtunk a négy év alatt. Na jó, talán volt az hat is.
Ebből hányat láttunk viszont, kijavítva? EGYET! EGYETLENEGYET!
Pontosan! Minek akarnád viszontlátni? Megnéztük a Hair-t, a füzetbem ez volt az egész órás dolgozat, az első, amire vissza tudok emlékezni. Nyolcadikban volt, netán kilencedikben? Fene se tudja, nyolcadikra tippelek. Beszedte a füzeteinket, amiket sohasem láttunk viszont. Fox Mulder, Sherlock Holmes és Hercule Poirot is érdeklődött a rejtély iránt, de még ők sem találták meg a füzeteket. Tanárunknak derogált még a feltételezés is, hogy elhagyta volna őket: szerinte mindennek a teremváltás volt az oka. Én nem tudom, de az a dolgozat elszállt a füstben.
A második dolgozat, amire emlékszem, kilencedik végén volt. Mindenfajta számonkérés híján értünk el a tanév végére, s ez úgy volt beharangozva, mint A Dolgozat, Ami Mindent Eldönt.
Mi volt? Egy táblázat. Korszak, építész, szobrász, irodalmár, zeneszerző. Írj be mindenhová hármat.
Egyébként nem tanít semmit az órák alatt, ezt eddig elfelejtettem említeni. Tiltakoztok? Mutatok majd füzetrészletet. Ebből a szempontból lényegtelen, ennél a dolgozatnál a tankönyv elolvasásával lehetett tudni… a nagyját. Irodalmár kevés volt. Máshonnan tudtam George Sand-ról (-ről?), a tankönyv nem dobálózott velük. A dolgozatot sosem kaptuk vissza, eredményeket sem tudunk. Mondjuk szerintem amúgy is attitűdre osztályoz, nem tudásra. Utóbbira nehéz is lenne számonkérés híján.
A következő dolgozat már tizedikben volt, év közben. Mesélt pár operáról a korábbi órán, azoknak kellett leírni a tartalmát. Azon a bizonyos „korábbi órán” hiányoztam.
Itt jön képbe a tágra nyílt szemű, csendes, intelligens, tisztelettudó kisgyerek. Valahol ez megvan bennem, de az iskolában önmagamtól nem ilyen vagyok. Órák alatt, hm, mondjuk azt, hogy a kétkedő szerepét szoktam betölteni. Néhány tanárnál azonban előveszem ezt az arcot. A dolgozatnál tanárunk is megkapta, émelyítő dózisban. Lévén egy következetlen ember, nem tudhattam, hogy fog reagálni, amikor szólok, hogy nem voltam itt a múlt órán. Rebegő hang, felnéz… odahozza az Operák Könyvét, olvassam el. Minimum ötven százalékra vettem a „hát ez van, miért nem jártál utána” reakciót, ha memóriám nem csal, egy másik gyerek egyébként így is járt.
Persze teljesen mindegy, emlékeim szerint ezt sem osztotta ki soha. Újabb céltalan dolgozat. Amúgy meg érdekelne, komolyan, hogy mi alapján zajlik az osztályozás. A kiskönyvben csak a százalékos határok szerepelnek. A legtöbb tanárnál az első óra elején végigvettük, mi milyen mértékben és hogyan számít bele, tényleg, nagyon érdekelne, hogy megy ez éneknél.
Az utolsó dolgozatokat két egymást követő órán írtuk. Az elsőn csak adott egy adag zenészt és párosítanunk kellett őket a megfelelő korral. Ezt csak úgy egy szó nélkül elénk tette. Visszakérdezett a nyolcadikos anyagra(!!) (imádom azokat a tanárokat, akik azt hiszik, olyan fontos a tantárgyuk, hogy két év után felidézés nélkül is emlékszünk mindenkire), futólag említett emberekre és olyanokra, akikről bevallása szerint sosem beszélt.
Namármost, nagy különbség van azok között, amikor szerinte beszélt róluk, de valójában nem ÉS amikor szerinte SEM beszélt róluk. Előbbi olyan, amit egy normális tanár megtanított volna. Utóbbi a zenetörténelem legmélyebb bugyraiból előásott ismeretlen kis senki, amit a, mit tudom én, emelt szintű zeneérettségire (van olyan egyáltalán?) készülők futólag megemlítenek. Mint már írtam, semmi kétség, ért a tárgyhoz, de megtanítani egyáltalán nem tudja. Rapszodikus a számonkérés és a leadott anyag is.
A legutolsó dolgozat az egy komoly dolgozat volt. Ezúttal tényleg. A Dolgozat, Ami Mindent Eldönt. Más alapján amúgy sem oszthatott volna jegyet, csak pofira. Még vissza is kaptuk, kijavítva! Na, ez egy okból volt érdekes dolgozat: az osztályfőnökkel (pardonbocsánat, évfolyamvezető… nálunk semmi sem egyszerű!) elküldette a kérdések és a válaszok listáját.
Facepalm.
Ez önmagában nem olyan rettenetes, irodalomepochazáró-előkészítőink is hasonlóak, az utolsó órán közösen megírt feladatlap legnagyobb része visszaköszön a dolgozatban. A poén az, hogy olyan dolgokat sorolt fel, amit soha a büdös életben nem említett. Na jó, talán egyszer. Ez (itt a kérdéssor, a hatodik kérdést és a válasz hisztérikus felkiáltójelezését mindenkinek ajánlom) egy, hm, akár alapvetőnek is nevezhető anyagmennyiség tizedik osztályban. Ha megtanítják. Ha meg nem, a fenti kérdéssor alapján kell bevágni három nap alatt.
Nem áll módomban bizonyítékokkal szolgálni, hogyan is tanított. Illetve dehogynem! Pár részlet az énekfüzetemből tökéletes lesz!
Nem lenne teljes a részlet, ha az egész évet végigvenném (nem lenne hossszú), ugyanis volt, amit nem ebbe a füzetembe írtam (meg is kaptam érte a „chö”-t). Íme azonban hiánytalanul mindaz, amit tanévkezdés (szeptember 1.!) és március 15. között leírtam én, a rendszeresen körmölő nebuló:
Mozart: Varázsfuvola (1791)
Éjkirálynő Sarastro
Tamino Pamina
Papageno Papagena
[két üres sor]
ZH: Sarastro áriája (F-dúr, II. felv.)
[négy üres sor]
Hector Berlioz
Fantasztikus szimfónia
Tamino Pamina
Papageno Papagena
[két üres sor]
ZH: Sarastro áriája (F-dúr, II. felv.)
[négy üres sor]
Hector Berlioz
Fantasztikus szimfónia
Csajkovszkij, 6. szimfónia (Patetikus szimfónia)
ZH.: Csajkovszkij: Diótörő-balett-virágkeringő; Beethoven Holdfény-szonáta I. tétel
Franz Schubert (1797-1828) osztrák zeneszerző
ZH.: Csajkovszkij: Diótörő-balett-virágkeringő; Beethoven Holdfény-szonáta I. tétel
Franz Schubert (1797-1828) osztrák zeneszerző
- 1789: francia forradalom (ennek kapcsán majd megjegyzek valamit)
- kialakul a biedermeier életforma
- német Lied (dal)
dal: zongorakísérettel előadott ének (többnyire [kiolvashatatlan szakszó])
Schubertnél egyenrangú a zongora és az ének
kintorna: ének
ZH.: Schubert: A kintornás; Margit a rokkánál
Schubertnél egyenrangú a zongora és az ének
kintorna: ének
ZH.: Schubert: A kintornás; Margit a rokkánál
Mondjuk azt (lefelé sarkítva), hogy az órák kétharmadán ott voltam, és akkor mindent leírtam, ami a táblára felkerült. Nem viccelek, ennyit ad le. Amit a táblára felír vagy leírat, az ennyi. Inkoherens, darabokra hullott anyag- és mondatrészek. Önmagában használhatatlan. Tananyagbeli haladására tökéletesen jellemző ez.
Ez az énekoktatásunk. A füzetből több lapot téptem ki, mint ahányat nem, de két év alatt így is a háromnegyedéig értem csak. Megfelelő betűmérettel egy sima A/5-ös (szigorúan kottavonalas) füzetbe mind a négy év jegyzetét bele lehet préselni. Talán én is képes lettem volna rá, ha nyolcadikban nem hagyja el az osztály összes füzetét rejtélyes körülmények közepette.
Elméletben ebből írat dolgozatot.
Említettem, hogy a francia forradalomra még visszatérek.
Mit sem szeretek jobban annál, mint mikor a tantárgyak összecsengenek. Amikor a különböző művészeti ágak összetalálkozására választ kapunk a történelemórán, amikor egy fizikus előkerül matekórán (ritka). Tanárunk egyszer csak megjegyez egy ilyet: Napóleon alatt elnyomás volt, nehéz volt az élet a franciáknak és ez tükröződik Berlioz zenéjében.
Nagy levegő. Belégzés, kilégzés. Nem kezdek el vitatkozni. Nem hívom fel a figyelmét, hogy a franciák imádták Napóleont és háromszor visszajöhetett császárnak… hogy a mai napig kultusza van… nevetséges. Az ember azt magyaráz bele a művészetekbe, amit nem szégyell, de ez igazán túlzás. Nem vagyok történelemtanár vagy történész. A legalapvetőbb történelemórai tényt veszem elő: Napóleont szerették és máig kultusza van.
Kilencedikben és tizedikben délután volt az egyetlen óránk vele, 13:50-től, ehhez képest cirka húszperces késést hozott átlagosan. Év végén összekapta magát, az utolsó négy órán nagyjából időre ott volt, de egyébként keddenként félórával megnyúlt az ebédszünetünk. Ha zsibongás van, felháborodottan megjegyzi, hogy a Blaha Lujza térről jár be (ha arra vár, hogy a nemzet csalogányának nevének hallatára összeborzad a társaság, téved) és különben is és egyáltalán. Gondolom, aznap csak nekünk tart órát, nem baj hát, ha félkor indul el. Minket sem zavar különösképpen. Látjátok, mire gondolok, amikor tanítási képességeket és tudást állítok szembe?
Felháborodni egyébként is gyakran szokott. Ez az, ami beveri az utolsó szöget tanításának koporsójába, s ezért tényleg csak sajnálni tudtam, mert az a néhány nyugodt órája tényleg egészen jó volt. Azonban az, hogy mindent mellre szív és késhegyre menő csatákat vív azokkal a gyerekekkel, akiket nem érdekel az óra, azok számára is tönkreteszi őket, akiket egyébként érdekelne. Igazán érdekes tanulmány az a pürrhoszi (még csak nem is) győzelem, amit óráról órára kiharcol. A baj az, hogy húsz percet üvöltözéssel tölt. Felháborodott üvöltözéssel, hogy igazát hangoztassa és mindennek elmondja azokat a „pofátlan” nebulókat, akik igazából oda sem bagóznak rá. A leg”szebb” az egészben az, hogy a csoportnak maximum a negyede ilyen, de ironikus módon rájuk nem hat ez az egész, míg a (legalább részben) érdeklődő diákok egyrészt időt, másrészt élet- és tanulási kedvet vesztenek – akár az egészet is.
Hadd meséljek el egy konkrét esetet. Emlékszünk még az utolsó dolgozatra? Namármost, ott az nem puskázott, aki nem akart. Mint valaki utólag kifejtette, soha nem lesett olyan pofátlanul, mint annál a dolgozatnál. Valaki azonban így is olyan magas(?) szinten űzte a szent művészetet, hogy tanárunk észrevette. Következő órára hozza a dolgozatokat kijavítja és megjegyzi, hogy „És ugye [mit tudom én már, ki] volt az, akinek nullást [nálunk nem egyes van, hanem nullás és csillagos ötös helyett hatos – a szerk.] adtam, mert lesett.” Mindenki szakad a röhögéstől, ugyanis a mellette ülő volt az.
Erre tanárunk felháborodottan üvölteni kezd, hogy mit képzelünk és különben is és egyáltalán, ő kétszáztíz gyereket tanít ebben az iskolában, nem emlékezhet mindenre.
All right. Legyen. Előző órán hatszáztízet mondott. Ugyanezen óra második felében kétszázat. Nem tudom, mit csinál a többi diákjával, de ha ilyen ütemben fogynak, szerintem szerencsésnek érezhetem magam, hogy még élek. Ezek után milyen alapon is kérhetném számon azt, hogy négy év alatt annyit tanított meg, am
it bármikor elolvashatok egy könyvben egy nap alatt?
A művészeti tárgyakból (ének, rajz) jómagam értékelhetetlen formában érdékelhetetlen képzést kaptam. De hát ugyebár azoknak könnyű tanítani, akik érdeklődnek a tárgy iránt, így feltételezem, a művészeti képzés évfolyamán minden a legnagyobb rendben megy. Énektanárunk szaktudását nem vitatom, pedagógiai képességeinek mibenlétére azonban nem mernék nagy összegű fogadást tenni. Illetve ki tudja: minden csak odds kérdése.
A Leyton Orient is döntetlenezett az Arsenallal…
Utolsó kommentek