Volt szerencsém beszélgetni még néhány tanárral a blogról. Különösebb haladási irány és koncepció nélkül hadd vegyem végig a reakciókat, hozzászólásaikat.
Egyrészt túlbecsülik (és ezzel paradox módon eljelentéktelenítik) azt a nyilvánosságot, amit a blog jelent az iskola mindennapjai számára. Sajnos, bármennyire sokkol és meglep ez a tény néhány embert, a teljesen idegen ember nem fogja elolvasni a blogomat egy számára érdektelen iskoláról. Nem, ezt a blogot nem fogja ötvenezer ember olvasni naponta. Tudják, tudjátok, kik fogják olvasni? Azok, akiknek köze van az iskolához.
Velük meg aztán lehetünk kendőzetlenek, nemde? Ha valakik, ők tudják, miről beszélek.
Egy patrónus (aki nem olvasta a blogot) azt is megjegyezte, hogy komolyan azt várom-e, hogy ennek hatására másképp fog majd tanítani X vagy Y. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezzel a mentalitással aztán teljességgel ohne értelme van annak, hogy a tanárértékeléseket minden évben megírjuk. A fenti megjegyzés cinizmusától eltekintve azt mondom, ha az az ára annak, hogy a tanárok felfigyelnek egy halom kimondatlan problémára, hogy potenciálisan egy célkereszt elé helyezem magam, akkor vállalom. Persze a tanárok problémája inkább a személyesebb irányultságú megjegyzéseim voltak.
Ennek kapcsán hadd mondjam el, mik a terveim a továbbiakban. Tudni kell, hogy a posztjaimat egy vagy két ültömben megírom, s komolyabb korrekció nélkül ki is teszem. A szerda délutáni beszélgetés során kikristályosodott (tudni kell, hogy kor- és évfolyamtárs olvasóim is jeleztek már hasonló problémákat, de kellett a tanárok hasonló véleménye is, hogy elfogadjam – stílszerűen azokat a dolgokat, amiket csak a tanárok éreztek problémásnak, nem tervezem iktatni), hogy néhány írásban találhatóak – tényleg felesleges – személyeskedések. Namármost, sosem voltam a cinizmus ellen, de azt kellett észrevennem, hogy ha egy cinikus megjegyzésbe bújtatom a legitim kritikám, akkor nem a kritikára figyelnek, hanem a személy elleni „támadásra”. Ezzel pont azt nem érem el, amit akarok – pár jelentéktelen mondatot például kommentár nélkül törölni is fogok, nem fognak hiányozni, higgyétek el. A kritikai elemek természetesen megmaradnak.
Néhol felmerült az etika kérdése is, például amikor egy az egyben bemásoltam egy értékelőt vagy egy levelet a szülőknek. Előbbinél megértem, mire gondolnak, bár akkora tragédiának nem gondolom, utóbbinál azonban, hands down, amolyan botcsinálta oknyomozóként tényleg átléptem egy határt. Azokat a hozzászólásokat, amik a szaktanárok potenciális reakcióit és az ebből rám kinéző veszélyeket taglalták, csak annyíval tudom lereagálni, hogy a szubjektív szakmai kritikámat nem érdemes elbagatellizálni. Ha ehhez az kell, hogy kivegyem a személyes(kedő?) megjegyzéseket, erre hajlandó vagyok.
S hogy merre tovább? Mint a múltkor is említettem, folytatjuk. Ha valakinek baja van azzal, hogy olyan problémákat feszegetek, amiről a diákság a) nem tájékoztatja a tanárokat vagy b) amivel nem foglalkozik, akkor azoknak tényleg nem kötelező ezt olvasniuk. Annak érdekében, hogy építő kritikaként lehessen kezelni az irományokat, természetesen elvégzek pár módosítást, kiemelek pár pozitívumot és összegzem a negatívumokat. A korábban felsorolt „szakmai” problémák szinte mind legitimek, csupán kis része magánvélemény. Remélem, mindenki tisztábban fog látni az Óráról órára-posztok új verziói után.
Utolsó kommentek