Vélemény: "Az írás egész jó, csak nem igazán az AKG hibáiról szól. Az biztos, hogy a hatékonyságot nem viszik túlzásba" - kéretik ennek fényében olvasni.
A poszt lényege az, hogy hogyan kezelik a tanárok, amikor sok egyénnek van baja eggyel - a) azért, mert hülye b) azért, mert 'lúzer' c) azért, mert beszívva megy órára.
Hosszabb posztsorozatot akartam, de a visszajelzések hatására inkább egy bekezdésre redukálom a történeteket.
1) Adott egy diák, aki álszent, kihasznál másokat, ő a leglegleg, arrogáns, egyebek –olyannyira, hogy az már az ebből a szempontból aránylag toleránsnak mondható évfolyamközösségnek is elfogadhatatlanná vált. A reakció akár elképesztőnek is nevezhető: a G-Portál csodáival élve elkészült és összeállt egy Utálók Társasága. Semmi sem zajlott ott, csak fórumos párbeszéd, olyan jelleggel, hogy ’igen, X-et rendszeresen átverte és hitegette Y-t’. A durvulás előtt már leállt az egész. A tanárok elé került a dolog, nagy beszélgetés. S mint az nyilvánvalóvá válik számukra meglehetősen rövid időn belül, hogy ez egy kicsit komolyabb ügy annál, mint hogy egy ’jaj, gyerekek, ilyet nem szabad, majd beszélünk a fiúval’-módszerrel el lehetne intézni. Tehát reakciójuk a következő: ’jaj, gyerekek, ilyet nem szabad, majd beszélünk a fiúval’. Beszéltek is. Akkor viszont ha tudják, hogy a kisebbséggel van a baj, s tesznek is annak érdekében, hogy ez változzon (mint megtörtént nálunk is bizonyos szintig), akkor minek kommunikálják azt, hogy a többséggel van a baj?
2) Érkezik egy új diák tavaly. A csoport, mivel már nem kiskamaszokkal van tele, eddig soha nem tapasztalt nyíltsággal fogadja. Igen ám, de kiütköznek személyiségének vállalhatatlan vonásai: nem túl intelligens, s azt hiszi, egy magánbeszélgetés esetén teljesen normális, hogy ő odaáll és hallgatja azt. Időnként el-elröhög egy olyan rétegpoénon, amit nem is érthet. A lerázási kísérletekre ügyet sem vet, talán fel sem fogja őket, de azért lassan elszigetelődik. Egy tanár-diák beszélgetésen szóba kerül és patrónusa döbbent arccal hallgatja a hosszasan sorolt negatívumokat. Reakciója még csak nem is az, hogy ’majd beszélek vele ezekről’, hanem ’ugyan már, ez túlzás, biztos nincs így, nem lehettek ilyenek vele’.
3) Adott pár diák, akik amolyan egyszemélyes szubkultúrát képviselnek, anélkül, hogy a fenti két példa negatívumaival rendelkeznének. A többség által mutatott elutasítás a színfalak mögött zajlik, az események sosem jutnak el a tanárokhoz.
4) Adott egy új diák, aki elfogadhatatlan viselkedést és állapotot tanúsít az órákon. Gyakran ott sincs, ha ott van, néha akkor is használhatatlanul. Pofátlansága néha olyan méreteket ölt, hogy a legbékésebb tanárból is kihoz egy káromkodást. A diáktársainak nincs vele baja, a tanároknak annál inkább. A patrónusok egy éven keresztül próbálják rávenni, hogy ne viselkedjen már ilyen izé módon. Ez nem sikerül, jövőre már nem is jár ide. A pletykák szerint havi egymilliót fizettek a szülők – s annak ellenére, hogy a pletykát egy tanár egy hosszabb hozzászólásban már cáfolta, ismét megjegyezném, hogy nem az a kérdés, igaz-e: az a kérdés, hogyan merülhet ez fel egyáltalán a diákok agyában.
5) Adott pár diák, akiket illegális tudatmódosítóval találnak egy kocsmában. A tanárok bezárják a kaput és hosszas beszélgetéseket tartanak a gyerekekkel, hónapokon keresztül. Nyilvánvalóan ez a személyiségközpontú megoldás, de hatékonysága a jelenlegi helyzetet nézve vitatható.
Összefoglalva: a kommunikációval mindenképpen baj van, s a látszat azt sugallja: a cselekedetekkel is. Feltételezem és bízom abban, hogy a látszat csal, de mindennek ellenére ami látszik, nem bíztató.
Utolsó kommentek