Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.
A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.
Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.
Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.
Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.
A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.
A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.
Nem gondoltam volna, hogy, ha részben is, de revideálni kényszerülök totális egyet-nem-értésem Bede Márton alternatív oktatásról írt tilinkója kapcsán. Azt írta: „...egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől [és az alternatív iskolák ezt teszik].” Továbbra is marhaságnak tartom, amit megfogalmaz, de ezen bekezdése kapcsán – szigorúan csak részben! – igazat kell adnom neki: nem érdemes mindent a diákokra bízni.
A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Ha csak Bede úr írásából indulok ki, már az alapján megállapíthatom, hogy abnormális, ami ott megtalálható (s lásd linkelt írásom arról, hogy szerintem miért nem releváns a „magyar jövőre való felkészítés” gondolata). Az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.
Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.
Utolsó kommentek