Elnézést a poszttalanságért, közbejött a nyár. Kilenc nap múlva nyitótábor, igyekszem addig minél többet írni.
Az osztály a jelek szerint választható program lesz. Így persze pont azokhoz nem jut el, akikhez el kellene, hogy jusson.
Amiről nem beszélünk – 2.: A lélegeztetőgépen tartott fesztivál
2010.07.15. 12:34 TooNormal
Normális helyen ha valami nem működik, ha már nincs rá érdeklődés, elkönyveljük a tanulságokat és abbahagyjuk. Egy liberális iskolában azonban egy lassan érdektelen közösségi programot úgy kívánják megmenteni, hogy kötelezővé teszik.
Annak idején, jóval azelőtt, hogy még elkezdtem volna tanulmányaimat az AKG-ban, a Tavaszi Fesztivál egy népszerű közösségi program volt. A különböző nyelvi csoportok előadásától kezdve a zenei koncerteken át a filmvetítéseken keresztül egy igazi szociális méhkas volt ez az összejövetel, de napjainkra az embereknek valahogy akadt jobb dolguk is, mint hogy iskolatársainak produkálják magukat. Az időt a barátaikkal töltötték, általában egy jó „menő” vízipipa társaságában vagy egyéb hasznos (akár tényleg hasznos) elfoglaltsággal ahelyett, hogy az AKG-ban okoskodtak volna késő délutánig.
Az idősebb és régóta ott tanító tanárok szomorúan látták a Tavaszi Fesztivál hanyatlását, az őszi könnyűzene iránti csökkenő érdeklődést is. Idénre a Tavaszi Fesztivál csupán pár angolcsoport órán kitalált akármijéből (a mi csoportunk is csinált valamit, néhány párperces jelenet adaptálása pár órányi munkával, pocsékul, jeleztem is, ebben látványosan túl kevés az energia, hogy részt vegyek benne), a tizenegyedikes nyelvi csoportok kötelező előadásain és a színházcsoportok (akik konkrétan ezért a fesztiválért léteznek) produkcióin kívül mára már szinte nincs is önálló kezdeményezés.
Ahelyett, hogy hagyták volna csendben és szépen meghalni a fesztivált, a tantestület lélegeztetőgépre tette. Először is az egyik témahetet annak szentelték, hogy a kilencedik osztály megszervezze a fesztivált. A témahét jóval a fesztivál előtt volt, a végén egy „gálával”, ahol előadtuk azt, amit a héten csináltuk. Mi remekül szórakoztunk a témahét során, erről is van bejegyzés. Lényeg a lényeg, ott és akkor kijelentették, hogy onnantól kezdve, hm, rendszeresen a kilencedik osztály fogja tartani a Tavaszi Fesztivált. Mert miért ne? Legalább lesznek programok, hm?
Ez azonban nem volt elég. Hiába volt megint egy halom produkció és „produkció”, amin részt lehetett venni, senkit sem érdekelt. A tanárok nagy terve nem jött össze, ez az új kis hagyomány nem volt elegendő a fesztivál fenntartására. Az AKG teremtett egy új hagyományt, hogy a régi hagyomány megmaradjon. Ez azonban nem volt elég. Az iskola ragaszkodik sajátos hagyományaihoz, mint például a nyitás. Azt érdeklődéstől függetlenül meg lehet tartani, a fesztivált azonban nem, így hát még valamit ki kellett találni, hogy életben maradjon: kötelezték a gyerekeket, hogy részt vegyenek rajta. Nem arról van szó, hogy ott kell lenni, lévén tanítási nap - ez kevésnek bizonyult.
Az erőltetett fesztivál a másodvonalbeli programokkal – kötelező. Ez nem újdonság. Az újdonság az, hogy most már a faliújságra kirakott, szép rózsaszín programlistán be kell jelölni, mikor melyik programra akarsz menni - illetve érdeklődés híján melyikre fogsz menni. Az AKG újabb közösségi, személyiségközpontú hagyománya menekült meg a csúnya, érdektelen, értetlen, éretlen gyerekektől.
Ja, hogy senkit sem érdekel? Nem baj. Igazán nem halunk bele, nem?
Az egy dolog, hogy a tanárok vállaltan képtelenek felügyelni és ellenőrizni, tényleg részt veszünk-e a programokon. A baj igazából az, hogy ettől az emberek nem fogják megszeretni a programot! Igencsak egyértelmű jele a fesztivál állapotának, hogy kell egy szervező évfolyam és külön kötelezővé kell tenni a bejövetel mellett a programok megtekintését is. Az egész értelmetlen! Erőltetett! Csupán néhányan vannak, akik kötelezés nélkül programot csinálnak és már csak az iskolaközösség kisebb részét érdekli az egész! A tanárok reakciója? Egy évfolyamnak kötelező programokat csinálnia, a többinek kötelező néznie!
Gratulálok, igazán liberális és személyiségközpontú megoldás! Állva tapsolok! Komolyan azt gondoljátok, hogy ha így folytatjátok, az segíteni fog és újra érdekelni fog minket a fesztivál?! Mindenki menekül, amint tud!
Hacsak nem történik valami radikális változás, a fesztivál nem fogja megérni az érettségimet. Mit gondoltok, Dr. House tudna még segíteni?
Mindennapi naplólapok – Az elkerített tornaterem
2010.07.14. 22:00 TooNormal
Ebben a posztsorozatban kis hétköznapi apróságokról számolok be az AKG mindennapjai kapcsán. Első témánk a felvételt nem rögzítő kamera nyomán felszerelt igazolatlangeneráló kerítés. Egyetlen szabály megoldhatná a problémát, de hát azt az iskolában nem szokás. Kis személyiségközpontú abszurd alant.
Messziről kell kezdenem. Adott a tornaterem, mint a nagyobb iskolákban általában. Két fiú- két lányöltöző, a diákok – ha már szüleik ki tudják fizetni a költséges személyiségközpontú oktatást – jól fel vannak szerelve különböző elektronikus kütyüdékekkel, illetőleg pénzzel. Ezeket az öltözőben hagyni, nos, nem a legbiztonságosabb ötlet. Még a végén valaki elviszi. Azok, akiknek van pár tartalék agysejtjük, rendszeresen be is viszik a tornaterembe értéktárgyaikat, ezt diktálja a józan ész.
Egyik nap egy ismeretlen odamegy a portáshoz. Megkérdezi, bemehet-e kirakni az autósiskola szórólapját. A portás igent mond, a faszi bemegy. De ó, micsoda csapás, hazudott. Valójában az öltöző felé veszi az irányt (nem most teszi ezt először) és felmarkol egy adag telefont és/vagy pénzt. Ezek után angolosan távozik, magában talán jót is röhög a portáson.
Ohó, de hiszen van nekünk biztonsági kameránk. Feljelentés megtéve, a rendőrség forró nyomon indulhat! Ott a portás személyleírása plusz a felvételek is!
…azaz csak a… portás. A kamera… nos, az… nem vesz fel dolgokat.
Real-time kijelzi a nagytanáriban a portán zajló eseményeket, de felvételt, azt, nos nem készít.
A fószert később egyébként sikerült elkapni, de nem ő volt az egyetlen, aki már megdézsmálta az öltözőszekrényeket. Kérdés, mit csináljon ilyenkor egy iskola a diákok értéktárgyainak érdekében?
A válasz teljességgel nyilvánvaló! Felszerel egy kulccsal zárható vaskerítést a tornatermi folyosó végére!
Nem viccelek, a tanári kar/sóhivatal ezt találta ki. A legegyszerűbb megoldás az, ha minden óra kezdetén bezárják a kerítést/kaput/nevezzük akárminek, így akadályozva meg a tolvajok bejutását.
Első pillantásra talán nem egyértelmű, miért okoz hatalmas problémákat ez a kerítés a mindennapjainkban. Nem, a tornatermi folyosó tényleg csak a tornateremhez vezet, a szép zöldre festett útakadály nem zár el minket az iskola többi részétől. A probléma kizárólag a tornateremmel, annak elérhetőségével van.
1) A tornatermi folyosó előtti cca. fél négyzetméteres területen préselődik össze a következő tornaórára jó előtte odaérkező csoport (khm, idő átöltözni). A szardíniák kényelmesebben elvannak a dobozukban.
2) Normál körülmények között a következő órára érkező csoport fele már át is öltözik addigra, míg az előző óra véget ér. Így azonban egyszerre kényszerülnek az öltözőkbe az órán végzők és a következő órára érkezők. Ahelyett, hogy az „érkezők” fele a benti tömeg kiáramlása előtt, a másik fele meg utána öltözne át (ez persze sarkosított példa), cca. 20 ember szorul minden egyes öltözőbe (cca, hm, másfél négyzetméter?), a szekrényhez nyomakodva, a bűzben átöltözve.
3) Ó, és így a késő (hiszen a kerítést órakezdéskor zárják a tornatanárok) nem tud bejutni, akár egy perc késés is igazolatlan hiányzással egyenértékű.
Komolyan ez a megoldás? Nekem lenne egy tiszteletteljes javaslatom. Úgy hívják, „szabály”. Az AKG-ban nem kultiválják, pedig néha nem ártana. Vezessék be, ne csak javaslatként, hanem szabályként, hogy az értéktárgyakat be kell vinni a tornaterembe. Ha valaki ezek után az öltözőben hagyja, az iskola nem vállal felelősséget.
Ha ez nem tetszik, akkor meg szereljenek fel egy olyan kamerát, ami fel is vesz ezt-azt.
UPDATE: Mi. és Mi.-né egyébként a rács ellen van. A jelek szerint nem számít.
Amiről nem beszélünk – 1.: Lopások a banántól a húszezresig
2010.07.14. 00:25 TooNormal
Ez a posztsorozat az AKG elitizmusába bele nem illő, sötétebb kis foltocskákat fogja bemutatni. Ezekről nem beszélünk, elsikkadnak az évfolyamokon. Ne feledjük azonban, itt is lopnak, gyújtanak fel faliújságokat, törnek fel e-maileket. Mindezt a tanárok, khm, óvatoskodó megoldáskísérletei mellett.
A posztlistából láthatjátok, hogy nem egy ilyen kis incidensről tervezek írni. A fő problémát, a tanárok meg(nem)oldásait későbbre hagyom, úgyis ki fog világlani a példákból. Érdekes dolgok történnek minálunk, vannak köztük viccesek és kevésbé viccesek.
A történet első része egy félig megevett banán.
Igen, egy félig megevett banán. Egyik reggel a nyitáson a tény fontosságának teljes tudatában elszürkült arcú évfolyamvezetőnk csendre int minket és bejelenti a felfoghatatlan, első hallásra sokkoló hírt: az angoltanár asztaláról eltűnt egy félig megevett banán. Nevezett banánt a közös tér falán, szétkent állapotban még a nyitás pillanatában is meg lehetett tekinteni.
A komolykodó mód, ahogy ezt az eseményt L. (nem én, hé!) prezentálta, még engem is megnevettetett. Tudniillik a tanáriba szabadon bejárhatunk (ha nincs benn tanár, akkor azért általában kulcsra van zárva), s ez, mint a mellékelt ábra mutatja, érdekes ötletet adott valakinek. Apró kis vicces történet, semmi más. Mi jót nevetünk rajta, a tettes kilétére vonatkozó kötelező kérdésre senki sem válaszol, éljük tovább mindennapjaink.
A dolog ott veszti el a humorfaktort, amikor cirka két nappal később ugyanazon tanár asztaláról egy húszezres tűnik el. Mivel a tanárok nem szokták a költségvetést nyílt színen hagyni, valószínűleg egy gyerek hozta be egy könyv árát vagy valami hasonló célra szánt összeget. Tűnt már el az évfolyamról egy húszezres, az megkerült, miután a tettes bevallotta. A dolog komolyabb hullám nélkül szépen el is halt, távol a nyilvánosságtól, így csak spekulálhatunk, történt-e valami egyáltalán.
Mint ebben az esetben is.
Az osztály - az osztálynak
2010.07.13. 04:28 TooNormal
Most írtam egy levelet a patrónusplmal, hogy a táborban nézzük meg Az osztályt. Ezt a filmet szerintem minden gimnazistának látnia kellene. Nyolcadikban, kilencedikben. Mi majd most fogjuk, ha fogjuk. Szerintem nagyon jó hatással lenne a társaságra (már akire).
Íme az e-mail, amit elküldtem I.-nek, hogy majd továbbítsa, ha érdemesnek találja rá:
"Szeretném a patrónusi gárda figyelmébe ajánlani Az osztály c. filmet, a közelmúltban adta az m2. Bennem nagyon mély nyomot hagyott. Ez a nemzetközileg elismert film az iskolai brutalitást ábrázolja, elképesztően szuggesztív módon. Ezt a filmet szerintem minden gimnazistának látnia kellene. Lenne rá mód, hogy kötelező esti programként levetítsük az osztálynak a táborban?
Ahelyett, hogy az én félprofi, el-elkalandozó stílusomban leírnám, milyen is a film, íme néhány professzionálisabban megfogalmazott kritika és vélemény:
http://port.hu/az_osztaly_klass/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=13171140&i_topic_id=1
http://www.imdb.com/title/tt0988108/
http://uk.rottentomatoes.com/m/the_class/
http://www.filmkatalogus.hu/Az-osztaly--f24808
Előre is köszönöm már csak a megfontolást is."
A fejleményekről értesítelek titeket.
GO GO Power Rangers! (óóóó YE)
2010.07.12. 12:00 TooNormal
Elnézést a faramuci szójátékért. Csupán ezzel szándékoztam felvezetni a közgáz két tanítási válfajának (GO és YE) bemutatását.
Ez a két lehetőség teljességgel vagylagos. Jellemzően a YE hetedik elején egy nagyon érdekes dolognak tűnt számomra, hogy aztán tizedikre, amikor választani kellett a GO és a YE között, a lehető leghamarabb menekülni kezdtem már az ötlet elől is.
A GO (Gazdálkodj Okosan) szimpla közgazdaságtan, kötvény, részvény, bank, súlyadó, biztosítás, euró, ez, az, emez, amaz. Elöljáróban az Óráról órára-poszthoz: én nagyon szerettem, sokan kevésbé. Engem mondjuk egyébként is érdekelnek a reáldolgok. Plusz érdekes, hogy a közelmúlt gazdasági szempontból talán legkaotikusabb évében volt szerencsénk tanulni ezekről.
A YE az érdekesebb, újabb példája az AKG azon ötleteinek/intézkedéseinek/módszereinek, ami az új szárny felépítése utáni anyagi nehézségek okán bekövetkező intellektuális hígulás után sokat vesztett értékéből és eredményességéből.
A YE (Young Enterprise) egy nemzetközi ötledék, lényege az, hogy a gyerekek csinálnak egy kis cégecskét, kitalálnak egy terméket, részvényeket adnak ki az iskolában, a terméket versenyekre viszik, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Ez egy nagyon jó gondolat! Ezzel semmi baj sincs! Itt sikertörténetek vannak!
A probléma ott kezdődik, amikor Szarokasulira Szilárd rájön, hogy megfelelő szarkavarással a YE keretein belül az egész évet megúszhatja anélkül, hogy bármit kelljen csinálnia.
Mindig is a differenciálás híve voltam. Az AKG alapfilozófiájának azon része, hogy „nem jutalmazunk, nem büntetünk”, meglátásom szerint (a jelenlegi „felhígult” diákközösségben, ne feledjük) csupán oda vezet, hogy a rendszer normális működését erőn felül elősegítő (vagy akár csak nem gátoló) egyének azt fogják érezni: „Minek? Még a mi fejünkre szarnak jobban” (hiszen, ne feledjük, aki rinyál, akivel baj van, arra figyelni kell).
A YE egy zseniális ötlet, de nem engednék rá mindenkit. Lennének emberek, akiket köteleznék arra, hogy a hétköznapi órai keretek között zajló órákra menjenek, mert négy év után pontosan lehet tudni, ki az, aki csupán a bliccelési lehetőséget keresi a YE-ben, ahol sokkal enyhébb a tanári felügyelet.
Vannak a fent jelzett sikertermékek és a „normál” produkciók, az ilyenek, akik csinálgatták, csinálgatták, bőszen plakátolgatták a suliban, de azért szerették, amikor lehet, mellőzni a gyűléseket és hasonlókat. Amolyan hétköznapi kamaszok teljességgel elfogadható munkaeredménye.
És vannak azok, akiknél a tanár kijelenti, hogy nem hajlandó a továbbiakban vezetni a csoportot, mert felháborítja, hogy mennyire leszarják a produktumot.
Van különbség a három variáns közt. Megkockáztatom, a legelsőt leszámítva mindegyiknek a GO-ra kellett volna menniük a nettó begyűjtött információmennyiséget nézve.
Szimptómák – 3.: Rinyafüggő figyelem
2010.07.11. 15:10 TooNormal
Először is, itt megtalálhatjátok a tervezett posztok listáját, ugyanitt kérhettek ti is szösszeneteket a titeket érdeklő témákról.
Na, ezt is letudtuk. Folytassuk tehát az ígéretek kapcsán elkezdett történetet.
Nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy azokra valahogy sokkal nagyobb figyelmet fordít akár a média, akár a politika, akár bármi más, akik, khm, rinyálnak? Érthetünk ez alatt tüntetést, felvonulást, szó szerint üvöltözést, asztalra csapást, gyerekes viselkedést, valahogy mindig felhívja a figyelmet az „elkövetőre” és paradox módon jobban meg is kapja, amit akar.
Erre az AKG is jó példa egyébként. Erre még csak nem is kell konkrét példákat hoznom, annyira egyértelmű a szituáció: azokon, akik normálisan, mintegy mellékesen megemlítik mondanivalójukat (nyilvánvalóan magamról beszélek most), azon következmény nélkül át lehet lépni. A hőbörgőkön nem annyira lehet.
„Játszásiból” kipróbáltam, milyen hőbörgőnek lenni és láss csodát, ha erőltetem, elméletben az igazgatóval is megbeszélhettem volna meglátásaimat. Természetesen ez sohasem lépett túl a szavak szintjén, még csak nem is nekem mondták, hanem édesapámnak.
A történetet ott folytatom, ahol abbahagytam: kijelentettem, hogy most nyíltan destruálok, s megkértem, kommunikálja ezt minden szülői jelentőségével patrónusom felé. Kisebb megbeszélés után ebben meg is állapodtunk, bár végül cselekedete igencsak messze esett a megbeszélttől: lényeg a lényeg, a „nem tartanánk helyesnek” lett a nyomvonal, amin elindultak. Állítólag F. tiltakozására apukám kifejtette, hogy ha „nálam hülyébbek miatt még én vagyok korlátozva, akkor nem rám kellene kihegyezni az ellenállást”. Az alapvető probléma tehát ezzel elsikkadt, de beszélgetésük nagy reformkonyháján kifőzték, hogy „amilyen okos vagyok és intelligensen tudom tálalni a mondanivalómat, akár le is ülhetnék Hornnal”. Ilyet már hallottam annak idején és pontosan tudtam, hogy a patrónusom nem fogja ezt erőltetni egyáltalán, ez úgy el fog felejtődni, ahogy jött. Ráadásul volt egy ilyesféle kis mellékíze is.
A továbbiakban az egész ügyön túlléptünk, én is, ők is. A témahetek egyébként is rendkívül nehezen védhető harcállások a tanárok számára, hiszen hivatalosan nem számítanak bele semmilyen tantárgyba sem (ha ezzel blöfföltek volna, első dolgom lett volna megkérni, mutassák meg, melyik tantárgy óráiról van szó és mit csináltunk az adott órán). Mégis, ez a kis eset a gyakorlatban is megmutatta a liberális személyiségközpontú gondolkodás alapeszméjét: ha valamit nagyon akarsz, mondd hangosan és látványosan.
El tudjátok képzelni, mekkora nálunk a zaj szó szerint és átvitt értelemben is?
Óráról órára – 10.: Testnevelés
2010.07.09. 21:14 TooNormal
Heh, mennyire nem akarom ezt megírni! Húzom, halasztom, ameddig lehet. De angoltanárom volt vagy hat a négy év során és hosszabb időbe fog telleni, míg azon átverekszem magam, a közgázhoz meg kell írnom előtte a GO és YE jelentéséről, különbségéről. Ezekhez nincsen túl sok kedvem ma. Jöjjön hát a tesi.
Nem vagyok egy tornászalkat, a legutóbbi tudományos kísérletek szerint két hét alatt futom le a száz métert. Hozzám hasonló emberek tudják, ilyenkor a problémát nem az „anyag” vagy a tanár szokta jelenteni, hanem a kedves osztálytársak. Erről jut eszembe, aki megteheti, mindenki nézze meg ma este Az osztály c. filmet, az m2 adja. Én mondjuk a koncertet fogom nézni, de majd valamikor bepótolom. Ilyen filmeket kellett volna néznünk témaheteken, nem A hosszútávfutó magányosságát vagy egy dán akármit, aminek most fel nem tudom idézni a címét. Ezekkel sincs baj (illetve de, a dán film valami rettenetes volt), de ez olyan dolgokról szól, amivel tudunk és véleményem szerint kell is azonosulnunk.
Hol is tartottam…? Ja, igen. Szóval, sosem voltam egy tornabajnok, sőt. A közösség vérmérsékletétől függően azonban ez az AKG előtt sosem jelentett problémát, s bár voltak pocsék tornatanáraim, egyik sem baszogatott. Az a fajta közösségi szopatás, ami az AKG-ban ért pár évig, teljességgel ismeretlen volt előttem addig.
Emlékszem, amikor szóba került, hol is tanuljak tovább. Ismerve engem, akkori iskolám tanárai és egyéb ismerősök is az AKG-t javasolták, el is mentem hát megnézni.
Az első benyomás nem volt valami jó. Nem volt még szerencsém ekkora iskolaépületben, ennyi gyerekkel egy csoportban tartózkodni tanulmányaim során. Személytelenek és ridegek voltak az órák, kaotikus és átláthatatlan az iskolaépület. A többi megtekintett iskola is nagyjából ilyen volt (pedig bármennyire nem költséghatékony, én hiszem, hogy a kis osztályok sokkal jobban működnek), ez még önmagában egy elviselhető negatívum lett volna, nem kizáró tényező. Aztán megnéztem a tornaórát.
Adott Mi. úr és neje, Mi.-né. Van egy harmadik tornatanár is, de vele szinte egyszer sem volt órám. Az az egyetlenegy azonban eddig magasan kiemeli számomra az előző duóból.
Engem néhány órát leszámítva mind a négy évben Mi. úr „tanított”, a próbaórán Mi.-nét láttam. Hozzá egy nagyságrenddel kellemesebb emlékek fűznek, de az az óra, amit láttam, ott helyben bezárta nálam az AKG dossziéját: egy barakkra emlékeztetett az egész (egyébként nem, nincsen baj a tornaórákkal önmagukban, akkoriban nem volt részem „hétköznapi” tornaórákban sem). Mivel már tapasztaltam, mennyire tönkre tud tenni egy intoleráns tornatanár (és akkor még nem is tudtam, mi vár rám), akkor és ott elkönyveltem: nem megyek az AKG-ba.
A sors később mégis idehozott, jobb alternatíva nem lévén (lásd a blog alcímét). Emlékszem, az itteni szóbeli felvételin is elhangzott a gyűlölt kérdés, miszerint miért is szeretnék idejönni. Gyűlölöm ezt a kérdést, ha másért nem, azért, mert ebben a korban ez a döntés nagyobbrészt a szülő kezében van, legalábbis normális körülmények között. Nem emlékszem, mit válaszoltam, de utólag azt hallottam vissza, hogy „olyat válaszoltam, amire mai napig emlékeznek”. El sem tudom képzelni, mi volt az. Ma már folyékonyan tudnék hazudni egy ilyen kérdés hallatára, de akkoriban még nehezemre esett így megoldani a dolgokat.
Na, megint elkanyarodtam a témától. Röviden összefoglalva, a tornaórákban semmi különleges nincs. Semmi liberális/személyiségközpontú. Itt is igaz, hogy az megy el tornatanárnak, aki nem ért máshoz. Legelső (és egyik legrosszabb) tornatanárom első osztályban volt, Tamásnak hívták, ő volt az egyetlen, aki meg is csinálta (tudta csinálni?) a gyakorlatokat, amiket velünk csináltatott meg. Mi. úr sem tette meg nekünk ezt a szívességet.
Az egyetlen dolog, amit felróhatok – és fel is rovok – Mi. úrnak, az az, hogy azzal a minimális pedagógiai érzékkel sem rendelkezett (igazából csak ebben a tekintetben – a szerk.), amit elvárnék egy tornatanártól, ez pedig a csoport megfékezésére vonatkozik. Ha nem az AKG-ról beszélnénk, fel sem hoznám, itt azonban az lenne a minimum, hogy le lehessen szabadon megalázni a másikat. Arról, hogy hogyan is kerülnek olyan gyerekek az AKG-ba, akik megaláznak másokat, arról hamarosan posztot fogok írni. Sokan már biztos tudjátok, mire gondolok.
Most megyek, elkezdődött a koncert, nehogymár csak az ablakból hallgassam a továbbiakban. Ó, és ha valakit tényleg érdekelt a kis műsorajánlóm, 01:25-től szintén az m2-n lesz a Miért épp a demokrácia? c. dokumentumfilmsorozat egyik epizódja. Még nem volt szerencsém belenézni, de ígéretesnek tűnik az ajánló alapján.
Óráról órára – 9.: Informatika/Gépírás (9. o.)
2010.07.07. 21:08 TooNormal
Essünk túl ezen is. Nincs túl sok írnivalóm a gépírásról. Ez ugye a hivatalosan csak tízujjas vakírásként ismert technika, nulláról teljes tudásig heti három órában. Nekem némi év eleji zötykölődésen kívül nem volt vele bajom, ötödik lettem az országos versenyen, szeretek gép előtt ülni, kiélhettem maximalizmusom és remek indikátora volt a tanév lassú csorgásának.
Ezt is R. tartotta. Mi jól elvoltunk, bár az első órákon kissé ideges voltam, hogy előkerül-e esetleg a hetedikes informatika. Nem tette. Sokan utálták a tárgyat és annyit késtek, amennyit tudtak. Igazából csak ismételni tudom magam a hetedikes informatikaórák kapcsán: normál órán szétszedték volna, itt azonban a kis teremben aránylag rendet tudott tartani.
Egy apróságot azért kiemelek róla, mert ez nagyon megmaradt: ez a gépírásverseny nem az iskola épületében volt, máshol. Miután lement a tízperces írás és mindenki kiment, míg összegezték az eredményeket, én egy kis sétálgatás után ráakadtam R.-re és egy osztálytársamra, akik talán a békebeli hippikorszakot megidézendő elégedetten cigarettáztak egymás mellett.
Ez lenne a valódi, eredeti AKG-s gondolatvilág, hm?
Szimptómák – 2.: Ígéretek
2010.07.07. 19:59 TooNormal
Nosztalgikus mese és csupán néhány konkrét példa következik alant. Lehet, hogy ezek a dolgok csak nekem fájnak, de nekem nagyon. A történet másik fele majd egy másik problémára világít rá, szóval azt majd a következő posztban.
Menjünk vissza messzire az életemben, az első általánosomba. Maximum egy tucat gyerek egy évfolyamon, apró kis alternatív iskola- Nem emlékszem, hányadikban is történt, amiről mesélni fogok – másodikban, harmadikban, negyedikben? Mindegy, valahol lényegtelen is.
Az órákról és a tanárokról most nem ejtenék szót. A történet szempontjából fontos tényezők csupán az udvar, a kétórás ebédszünet és az igazgatónő, aki egyben az osztályfőnököm is volt. Namármost, neki, mint ügyeletes kiskirálynak, mániája volt, hogy ebédszünetekben épülésünk-szépülésünk érdekében mindenkit kizavar az udvarra (ahogy ő fogalmazott, „nem ki lehet menni, hanem ki kell menni). Namármost, néha az ember persze elvan odakint is, de amikor épp a kiközösítettség közepesen vidám állapotát éli meg (egyébként szerintem mindenkinek jót tenne… nem félnénk ennyire a magánytól, nem tennénk meg mindent a konformitásért…), s míg kint csak a korhadt játékvasút van, míg bent a rengeteg könyv, nos, az ember inkább bent töltené azt a két óráját, vagy legalább egy részét.
Olyan szintet evett már a penész odakint, hogy azt el sem tudom mondani. A bennem lakó tudatos fogyasztó megunta a pesztrálást és mire kettőt pislogtam, már ott ültem szüleimmel együtt az igazgató mellett és áttárgyaltuk, hogy legyen kedves ezt a kötelező friss levegő-dolgot nem ennyire túlzásba vinni. Ahogy cinikusabb és akkori énemnél tapasztaltabb olvasóim bizonyára már meg is sejtették, az igazgatónő mindent megígért, hogy aztán semmi se változzon.
Egy pozitív aspektusa volt ennek a sulinak ilyen tekintetben az AKG-val szemben, erről majd később.
A fenti kis anekdotát azért meséltem el, mert pár hónappal ezelőtt lejátszódott egy üvöltözős jelenetem a patrónusommal és egyből eszembe juttatta a fentieket. Témahét (na ezt sem magyaráztam el eddig, de szokott más iskolákban is lenni), dolgozzunk civil szervezeteknél. A liberális, pardon, személyiségközpontú iskola elküldött minket arra a kevés helyre, ahol hagyták, hogy dolgozzunk. Ilyen volt egy kutyamenhely, ahol szart lapátoltattak (egy szülő feljelentést is tett) és a Kék Pont is, ha jól emlékszem. A témahét emléke (anélkül, hogy ott lettem volna) annyira felcseszi az agyam, hogy külön posztot fogok róla írni. Lényeg a lényeg, a témahét témáját, hm, mondjuk nagyjából három héttel a témahét előtt a csibén bejelenti a patrónusunk. Én és V. a csibe után óvatosan megkérdezzük, lesz-e, hm, entellektüel irányultságú elfoglaltság (Csak hogy tudjam, ki kell-e állnom az erkélyre meztelenül, fürdés után pont a témahét előtt. Tudjátok, hogy megy ez). F. széles mosollyal megnyugtat minket: lesz. Még példát is hoz: levéltárkészítés, a csillagokat is leígéri nekünk. Én és V. megnyugszunk, naivan elhisszük azt, amit patrónusunk előad. Nem is foglalkozunk a dologgal a továbbiakban.
Naivak voltunk, mint már annyiszor. Saját magamról feltételeztem volna, hogy három és fél évnyi AKG-zás után kritikusabban állok ahhoz, amit mondanak nekem, de én még mindig bedőlök annak, aminek be akarok dőlni. A témahét előtti utolsó csibén F. kihirdeti a választható programok listáját: kerítésfestés egy óvodában, a kutyamenhely, a Kék Pont és még két valami, amiket most nem tudok felidézni. Ezek azok a programok, amikre jelentkezhetünk, illetve van két egy-egynapos program: békamentés és korrepetálás egy iskolában.
Én és V. összenézünk. V. egy igazi konformgyerek, inkább egyetérteni szeretne az őt körbevevő rendszerrel, mint nem. Én egy kritikus alkat vagyok, de ez padfirkálás és falberúgás helyett egy blogban manifesztálódik. És mégis, V. az, aki először megjegyzést tesz, tőle szokatlanul szarkasztikus hangsúllyal megkérdezi tőlem, nem lenne-e kedvem csibe után közvetlenül megejteni vele egy gyors zuhanyzást a Dunában. Kissé hideg volt akkoriban. Nem tudnék nem jobban egyetérteni. Egy fokkal hangosabban közlöm feltevésem a patrónusommal (ne feledjük, én vagyok az a srác, akiről azt írta töritanárom, hogy „ad hoc hiányzásaitól rettegni kell”, egyébként teljes joggal), s felteszem a költői kérdést, miszerint hol van az ismét kisebbségbe és háttérbe szorult évfolyami értelmiség programja. Pókerarccal feleli, hogy a korrepetálás az.
F. elmehetne politikusnak is, olyan fapofával vetette ezt oda. Az egy dolog, hogy a szakirodalom szerint elfogadhatatlan, hogy az intelligens gyerekekkel javíttatsák a dolgozatokat/korrepetáltassák a társaikat. Én társaimnak örömmel magyarázok, de engedtessék meg nekem, hogy ne akarjak odamenni vadidegeneknek magyarázni pár évfolyamokkal lejjebb lévő dolgokat. Degradáló.
A kardcsörte természetesen elmarad. Miután F. végigsorolja a listát és mindenki személyiségének és drága pici lelkének megfelelő témát választhat… az ötből, én és V. odamegyünk hozzá. V.-t elég hamar le lehet rázni azzal, hogy „jaj, hát mi mindent megpróbáltunk, így is alig találtunk helyszíneket, sajnos nem akadt ilyen”. Nekem ez egy kicsit kevéske, ugyanis kaptam egy úgynevezett ígéretet, ráadásul példát is hozzá. Innentől kezdve egy kicsit jobb érvelés kell ahhoz, hogy elfogadjam a történteket.
Kérdőre/felelősségre vonom F.-t, nem kicsit idegesen. Reakciója először csupán annyi, hogy megismétli a korábban V.-nek leadott kis szösszenetet, hátha másodjára jobban tetszik. Miután látja, hogy ez sem elegendő felháborododásom csitítására (és bizonyára irritálja, hogy velem együtt szinte mindenki magasabb nála), elkezd üvölteni velem(!), hogy azonnal üljek le és különben is. Látva, hogy itt nem a patrónusommal, hanem a Rendszer elkötelezett fogaskerekével beszélek, abba is hagyom a további kísérletezést az értelmes kommunikációra. V. ekkorra már elfogadta sorsát és elkezdte megbeszélni közös barátaival, hová fognak menni. Én már elhatároztam, mit (nem) fogok tenni, így különösebben nem érdekel a dolog. Álfüstölögve közlöm vele, írjon fel engem is oda, ahová ő megy.
Miután ezt letudtam, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ezen a kis egyhetes szarlapátoláson (mily ironikus, volt, aki tényleg szart lapátolt és ez volt utólag az egyik legjobban utált témahét). Nem lettem beteg, sem „beteg”, a témahétre egyszerűen csak nem voltam hajlandó bemenni. Az, hogy ez a fajta „hiszti” az, amiért legalább egy fél pillanatig számít(hat)ott (volna) a mondanivalóm, az a következő posztra tartozik.
Óráról órára – 8.: Informatika (7. o)
2010.07.03. 12:00 TooNormal
Mint láthattátok az előző informatikaposztnál, tettem egy zárójeles megjegyzést a címben. Éles elméjű olvasóim bizonyára már rájöttek, hogy hetedikben és kilencedikben valószínűleg más tanított mást az informatikaórán. Bravó, kedveseim, ki fogok sorsolni köztetek egy Firefox böngészőt. Nos, tehát térjünk rá a hetedikes informatikaórákra.
Adott R. tanárnő. Őt én emberileg szerettem, nem kevesen viszont utálták. Egyszer majdnem elküldték az iskolából is. F. idősebb iterációja, egy olyan tantárggyal, ahol könnyebb pórázon tartani a gyerekeket. Fegyelmezni egyébként nem igazán tudott, a kupacom egy normális órán megette volna. Itt azonban el lehetett vele lenni. Kilencedikben ő tanította a gépírást (az volt az informatikaóra), hetedikben vele kezdtük a normál informatikát a hullaegyszerű Word átvételével.
Namármost, szerintem mindenki félkómában töltötte azokat az órákat. Betűtípus, WordArt, címsor, kép beszúrása, objektumsorrend, ilyen alapvető dolgokkal traktáltak minket. A csoportbeosztás a következőképp nézett ki: két csoport, az évfolyam névsor szerint kettévágva, egyik csütörtök délután duplaóra az egyiknek, másikon a másiknak. Amelyiknek éppen nem volt órája, mehetett haza.
Egyik délután eltévesztettem az órarendet (könnyű összekeveredni) és pont a másik csoportnak volt órája. Anyázva hazamentem. Sikeresen összekavartam az agyam és jövő héten meg elfelejtettem bemenni az órára. Aztán megint. Mivel senkinek nem hiányoztam és gyűlöltem a triviális informatikaórákat, a továbbiakban elégedetten mentem haza minden csütörtökön fél kettőkor. Egészen az év végéig.
Pontosan, a tanév második felében csesztem bejárni az informatikaórákra. Mi lett a dolog vége? Idézet az értékelőmből:
„L. mindig figyelmesen és fegyelmezetten dolgozott az órák folyamán. A tanult programokat nagyon jól kezeli. A tanév során csak egy dolgozatot írt meg, ami jelesre sikerült. Képességei alapján (figyelembe véve az órai feladatmegoldásait is) éves munkáját jelesre (5) zárom.
WTF? A dolog soha többé nem került elő.
Elvesztem a bürokráciában vagy ennyire látszott, hogy megy az anyag? Nem tudom.
Szimptómák – 1.: Brrrrrr, a csengő
2010.07.02. 15:00 TooNormal
A legtöbb iskolában van kapucsengő. Nálunk nem volt (egyik iskolámban sem). Egy jó darabig az AKG-ban sem volt. Most azonban minden liberális (pardonbocsánat, személyiségközpontú) elv ellenére van. Érdekes mellékzöngékkel.
Engem sosem érintett a csengő, ugyanis otthoni kajából ebédelek és nem megyek ki a CBA-ba ebédszünetben. Cigarettázni sem cigarettázom. Engem tehát teljesen hidegen hagy a csengő és a vele járó regulahalmaz, a péntek délutánok kivételével. Hogy mi ez a csengő és milyen regulahalmazról beszélek? Kezdjük az elején.
Adott egy tanuló. Őt és barátait egy szórakozóhelyen (kocsmában - a szerk.) előállítják, mert kisebb mennyiségű fehér porral (nagyobb mennyiségű illegális tudatmódosítóval - a szerk.) flangálnak. Természetesen az AKG szellemiségével összhangban nem vágják ki őket, mint macskát szarni, megbeszélés, ilyen-olyan terápia, pár hónap múlva talán megint. Gondolom, nincs elkárhozott lélek, mindenkit megpróbálunk megmenteni. Oké. A dolog következménye az, hogy felszerelik a kapucsengőt és ebédszünetben többé nem lehet kilépőcédula nélkül elhagyni az iskolaépületet.
Nem kilépőcédulának hívják, hanem ennek is van valami frankó, személyiségközpontú neve. Mégis, annál a kifejezésnél maradnék, amit már az Abigél bentlakásos iskolájában is oly stílszerűen és helytállóan használtak Szabó Magda alakjai. Ez ugyanis tökéletesen leírja a helyzetet: ha ki akarsz menni az épületből, akár csak fél percre is a kocsihoz, kell egy papír a patrónus aláírásával, hogy [gyerek neve] [ettől eddig] elhagyhatja az iskolaépületet [tanár aláírása]. Már külön formanyomtatványa is van ennek az egésznek. Eleinte csupán a rendőrségi vizsgálat következményeként, rövidtávú dologként emlegették a csengőt és a kilépőcédulát, de valahogy ottmaradt. Nem is volt kedve eltűnni.
A korgó gyomrú gyermekek szívása M. szavaival élve egyéni szociális probléma. Akik azonban érdekesebbé tették az egész szituációt, azok a cigarettázók voltak. Nekik törzshelyük ugyanis a suli melletti CBA, az iskolaépületben ugyanis igencsak visszás lenne dohányozni. Az ajtók bezárása után jöttek a vécék, mint a gyors slukkok helyszínei. Később a konyhán keresztül(!) szöktek ki egészen addig, míg ezt a lyukat nem foltozták be a tanárok.
Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Egyes tanárok (például Nó.) órái előtt és után csendőrként körbejárja a vécéket, dohányos kölköket keresve. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.
Most mondhatjátok, hogy „jaj, L., hiszen te még nem csináltál semmi rosszat nem kaptak el semmiért, honnan is tudhatnád, talán több megy ott, mint lelkizés”. Touché, elfogadom. Mégis, vajon akkor miért az a köz álláspontja, hogy ilyenkor amúgy sem történik semmi, csak beszéltek egy kicsit a patrónussal és minden megy tovább? Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. Nem is kötelező ezért büntetni a gyereket, nem. De akkor mire fel ez az álszent, szemforgató üldözősdi? Keresitek, elkapjátok, ejnyebejnye, majd vissza az első mezőre? És ha nem így van, és tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.
Nemrég édesapámmal folytattam egy beszélgetést a tárgykörről (a blog jó ismerője). Nagyjából az alábbi párbeszéd zajlott le köztünk:
„- Komolyan, ha el akarják kapni a cigizőket, szerintem lennének olyan szülők, akiket zavar ez annyira, hogy összedobnák a pénzt egy-egy füstjelzőre az összes klotyóba. Én magam örömmel veszek egyet, mennyi az, nyolcezer forint?
- Jó, de látod, hogy semmi következménye nincs.
- Ez a baj.”
Még egy külsős is így látja. Kedves tantestület, ha ez egy fals kép, javítsák ki, mert ez árt az iskola image-ének, nem a cigarettázó gyerekek! És ha nem fals, akkor meg mire fel a szemforgatás?
Miről is szól a blog?
2010.07.02. 14:59 TooNormal
Ahogy elolvastam ezt a kommentet, arra gondoltam: talán nem sikerült megfogalmaznom céljaimat. Sőt, ez bizonyos, hiszen pár homályos utalást leszámítva csupán tanáraimról és tantárgyaimról írogattam. Célom azonban nem egy iskolai napló írása. Ez, bár talán érdekes lehet néhány embernek, valahol jelentéktelen. Csupán azért szerepel itt, hogy a maga módján megmutassa, milyenek az AKG-s hétköznapok, a tanárok és a felnőttek-gyerekek hozzáállása különböző témakörökhöz, gondolatokhoz.
Szeretném elmesélni, mi változott. Sok minden. A "nyilvánosságra kerülés" után igyekeztem másképp írni. Aztán úgy éreztem, bárhogy és bármit írok, a tanárok konstruktivitása nem fog nőni - és a köztájékoztatás abban a formában nem a feladatom, mint amit és ahogy hinni vélnek. Most már - mint az oldalsávban látjátok - a blog fő portfóliója a saját és a körülöttem lévő emberek kimondott vagy ki sem mondott problémáinak leírása.
A lényeg azonban nem ez. A lényeg az iskola jelenlegi állapotának feltérképezése, a külsős tévhitek (legalább részleges) megszűntetése. Nem véletlenül választottam az AKG gúnynevét címül. Az iskola, hiszem, egy kényszerű paradigmaváltás előtt áll. A népszerű elmélet szerint az új szárny felépítésével járó anyagi költségek kényszerítették arra az iskolát, hogy nagyobb, de nem feltétlenül jobb legyen: nagyobb évfolyamok, párhuzamos illetve művészeti képzés visszahozása, gyakran „érdekes” arcokkal. Ha már arról pletykálnak, hogy egy drogos srácot azért tűrtek meg fél évig, mert az apja havi egymilliót fizetett, akkor baj van. Ha egy ilyen egyáltalán felmerül egy hozzám hasonló konformember fejében, akkor valami nincs rendjén.
Eredetileg végig akartam venni az órákat, s csak utána rátérni a jelenlegi repedésekre az AKG elveinek falán. Most ráébredtem: félrevezető a várakozásom.
Nem a tőlem különböző gyerekek ellen vagy a hozzám hasonlóak mellett akarok kampányolni. Nem a tanárokat akarom degradálni vagy bálványozni (mindig ki is emelem, hogy ezen irányú írásaim alapvetően szubjektívek). Célom csupán annyi, hogy legalább a külsős olvasók szemében ne legyen többé az AKG a kurva gazdag drogos gyerekek hatévi seggnyalásának helyszíne. Na meg, hogy kiírhassam, ami zavar, a patrónusomat annak idején például nem érdekelték ezek.
Az Óráról órára posztsorozattal párhuzamosan tehát megindul a Szimptómák. Kezdetnek vegyük át azt az incidenst, amikor némi drog megtalálása lehetetlen helyzetbe hozta a cigarettázó diákokat. Meg az összes többit is.
Az az enyhe egoizmus
2010.06.29. 12:47 TooNormal
Kaptam pár mellékes kérdést, egyébkéntet, miegymást pár osztálytársamtól, akiknek megmutattam ezt a blogot. Úgy érzem, gyorsan helyre kell tennem ezt a kérdéskört, hátha másban is felmerült, netán fel fog merülni.
Amikor felemlegetem, hogy én amúgy is remekül tudom az anyagot, vagy sosem lestem, vagy külön dolgoztam magasabb szintű anyagon más teremben, azt nem az önseggnyalás okán írom be. Egyszerűen a tény, hogy tudom az anyagot, sok mindentől elzár. Nem tudom értelmezni, amikor F.-et pocsék tanárnak nevezik, s fontosnak érzem odaírni, miért nem a saját gondolataim közlöm. Nem tudom, milyen az, amikor pofátlanul lehet lesni egy énektanárnál, mivel sosem lestem. Nem tudom, milyen az, amikor órákat kell a tankönyv felett ülni otthon, vagy a tenyeremre írni egy képletet – sosem szorultam ugyanis rá ezekre.
Nem a saját zsenialitásom akarom ilyenkor kiemelni. Egyszerűen megmutatom, mi az, amihez nem tudok hozzászólni és miért. Azt is írhatnám, hogy nem tudtam, hol lehetett kiszökni az iskolaépületből, én ugyanis nem cigizem ebédszünetben (erről később, hosszú a nyár). Az entellektüel-erkölcsös-minifelnőtt életmódom miatt nem egy dologból kimaradok, s bár egyáltalán nem bánom (legfeljebb néha magányosnak érzem magam), el kell ismernem, hogy vannak olyan témák, mikről csupán homályos elképzelésem létezik és létezhet és ezek valószínűleg nem is felelnek meg a valóságnak.
Hogy mindemellett miért mondom el mindennek az AKG-t és miért írok blogot, melynek mottója szerint ez az iskola járatta le számomra a liberalitást? Erről és sok minden másról majd akkor, ha már bemutattam azt a környezetet, ahol eltöltöm dolgos iskolaéveim. Szükségesnek érzem, hogy tudjátok, hol történnek azok a dolgok, amikről majd írni fogok. Stay tuned. Hosszú a nyár és oly sok mindenről tudok még mesélni…
Óráról órára – 7.: Informatika (8. és 10. o)
2010.06.28. 10:38 TooNormal
Csak, hogy végre legyen valami pozitívum is, itt egy tantárgy, amivel (és tanárával) maradéktalanul elégedett vagyok. Informatika.
Adott egy humoros tanár és egy alapjáraton nem túl szerethető tantárgy (Nó. úr egyébként matematikát is tanít). De komolyan, hogy nem lehet szeretni egy olyan fazont, aki informatikaóra közben énekelget, a Wikipediáról kérdezget minket és a nyolcvanas évek slágereit bömbölteti egyesek rémületeire, mások szórakozására? Egyik órán lejátszotta az MDF kampányvideó-összevágását. Másikon a kétéves fiának partizánakcióiról mesél. Mindeközben mi a duplaórák során végigveszegetjük alkalmazásról alkalmazásra a volt érettségi feladatsorokat, mindig van valami aranyköpés, valami röhögnivaló. Egy joviális emberről beszélünk, akinél lehet húsz percet késni az óráról, de azért van a tekintetében olyankor valami, amiért nem csinálsz rendszert belőle. Egy olyan pasas, aki tényleg képes elmagyarázni az informatikát az osztálynak és az évfolyam harmadát elvinni előrehozott érettségire. S valaki, akivel azért mindennek ellenére olyan nagyon közeli kapcsolatba mégsem kerül az ember.
Nehéz hosszasan írni egy informatikaóráról, lévén igencsak személytelen a tantárgy. Mit tudnék még mondani? Itt van a pársoros szöveges tanárértékelés legnagyobb része:
„Problémás egy informatikatanár értékelése. Elvégre mit lehet egy tanár-diák kapcsolatról mondani? Azt gondolom, csak emberként lehet értékelni egy informatikatanárt. S ebből a szempontból semmi okunk sem lehet a panaszra. Egy segítőkész, humoros, kellőképpen laza órákat tartó tanárral van dolgunk. Az egyesek számára talán steril anyagot jól tanítja, sokunk számára akár élvezetessé is teszi. Annyit segít, amennyit kell, nem fojtja el vaskalaposan az interakciónk. Az órák hangulata alapvetően jó, és ez mindig a tanárnak köszönhető. Nincsenek órai konfliktusok, szerintem senki sem várja undorodva az informatikaórát.”
S egy másik az év végi értékeléséből (amit már én kaptam tőle és nem fordítva):
„Zsebében egy jeles [az érettségin], s ha kell, használja majd – ha nem kell, akkor meg nem. Munkájához, fennkölt humorához és a kifinomult öniróniához ezúton gratulálok!”
Róla, azt hiszem, ennyi elég is. Ritka az, hogy valamiről nem tudok kritikát megfogalmazni, de az informatikaóráknál még csak káka sincs, amin csomót kereshetnék.
Óráról órára – 6.: Ének
2010.06.27. 02:14 TooNormal
Ezt a posztot 2011 februárjában helyeztem vissza, némileg pécébben - a szerk.
A jelek szerint e hónapban gond nélkül lépem át a tízposztos „kvótát”. Mivel most vasárnap este nem akarok a fejemben zsongó két apró témának nekiesni, úgy döntöttem, előveszek egy Óráról órára-posztot és restaurálom. Választásom az énekre esett.
Előrebocsátom: a csomagolást fogom átalakítani, az ajándékot benne nem.
Kezdjük azzal, hogy a Vajon mitől jó egy tanár? c. rendkívül rossz írásomnak fő gondolatát idézném nektek:
Tudjátok, milyen gyakran hallottam anno, hogy „bezzeg [abban a csoportban, ahol érdeklődnek a tantárgy iránt] sokkal jobban mennek az órák!”? Ezt most igazából csak azért hozom fel, mert ha előbb vagy utóbb veszem a fáradságot, hogy restauráljam az Óráról órára-posztokat, akad majd olyan bejegyzés, ahol azt fogom írni: az illető ért a tantárgyához, de tanítani nem tud. Láthatóan nagyon sokat tud arról, amit meg kellene tanítania, megfelelő közegben talán még menne is neki az információanyag átadása, de pedagógiai képességei nincsenek.
Elsőrendű alanya a fentieknek nem más, mint énektanárunk. Pontosan tudni és látni, hogy nagyon ért ahhoz, amit tanítania kellene, de a pedagógusi pozíció küzdelmeivel, kompromisszumaival, nehézségeivel és hátrányaival nem tudott megküzdeni. Természetesen, mint mindig, nála sem voltam ott a valaha tartott összes óráján, csak és kizárólag arról beszélek, csak arról tudok beszélni, amit nekem tartott.
Hetedikben és nyolcadikban nem fókuszáltunk énekképességeink javítására, mert a mutálás kapujában álltunk. Ennek ellenére sokat énekelgettünk, sok ritmusgyakorlatunk volt, egy kis művészettörténettel megspékelve. Ezek az órák működtek, de lexikális anyagrészük nem volt túlzottan nagy, az ének”képzést” is későbbre időzítettük.
Aztán semmi nem lett belőle. Én legalábbis nem vettem észre, hogy lett volna. Kilencedikben és tizedikben heti egy énekóra volt csupán, sokkal több művészettörténettel és szakszóval, valamint krachként beütő nehéz csoporttal, aminek viselkedése önmagában is problémákat okozhatott volna, de erre rátett még egy lapáttal a minden egyes alkalommal gyorsreagálású tornádóként lecsapó, a renitensekkel gyakran húsz percig kiabáló tanárunk. Szerencsére(?) ez „csak” tizedikben volt jellemző, kilencedikes élményeim meg sok szót nem érdemelnek, a „fegyelmezési nehézségek” szóösszetétel szerintem tökéletesen lefedi az évet. Ó, kivéve az értékelést. Hajaj, az értékelés! Ez már a korábbi években is felmerült. Erről majd később.
Hadd tegyek egy kis kitérőt a felszerelésre. Elsőre értelmetlennek tűnhet, de majd meglátjuk, miért van rá szükség. Adott az énekkönyv (keményborítós, tele száraz maszlaggal, azokra a hanganyagokra hivatkozva, ami csak a tanárnál van és szinte sosem hallgattuk), az énektár (300 oldal tömény nóta) és a kottavonalas füzet.
Számoljunk egy kicsit. Legyünk nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy csupán 40 iskolai hét van. Hetedikben és nyolcadikban két, kilencedikben és tizedikben egy énekóránk volt hetente. Ez összesen, hm, 240 óra, ugye? Namármost, akárhogy próbálok visszaemlékezni, maximum kettő alkalom volt, amikor hangjegyeket írtunk. Legyünk nagyvonalúak, ne bízzunk a memóriámban, mondjunk ötöt. Annál több, esküszöm, nem lehetett. A régi iskolámban (az elsőben) állandóan ment a szolmizáció, kisprücsök, nagycöncöle, satöbbi. Itt nem. Ez csak azért fontos, mert innentől kezdve értelmetlen a kottavonalas füzet, a ZH (nem úgy zéhá, zenehallgatás) bevéséséhez vagy egy szerző nevének bekaristolásához nyugodtan használhattunk volna egy rendes füzetet is. De nem, olyannyira nem, hogy néha komolyan elgondolkodtam azon, nincs-e a háttérben valamiféle titokzatos maffia, hogy ennyire védi tanárunk a kottavonalas lila füzetet. Emlékszem, ahogy óra eleji felszerelésellenőrzéskor egy sima füzet láttán fennhangon elfintorogja magát: „Látom, hozott valami, chö, füzetet”. Diszkrimináció! Tiltakozom a vonalas füzetek jegyében!
A csak „keményborítós tankönyv” néven emlegetett keményborítós tankönyv hasonló kihasználtsággal bír, kivéve, amikor abból tanulunk a dolgozatra, ami 99%, hogy nem írat meg, vagy elhagy. Bármelyik is történjék, amúgy sem tanította meg az anyagot, amiből kérdezni akart – ezért magolunk a könyvből.
Erre térnék most rá. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány dolgozatot írtunk a négy év alatt. Na jó, talán volt az hat is.
Ebből hányat láttunk viszont, kijavítva? EGYET! EGYETLENEGYET!
Pontosan! Minek akarnád viszontlátni? Megnéztük a Hair-t, a füzetbem ez volt az egész órás dolgozat, az első, amire vissza tudok emlékezni. Nyolcadikban volt, netán kilencedikben? Fene se tudja, nyolcadikra tippelek. Beszedte a füzeteinket, amiket sohasem láttunk viszont. Fox Mulder, Sherlock Holmes és Hercule Poirot is érdeklődött a rejtély iránt, de még ők sem találták meg a füzeteket. Tanárunknak derogált még a feltételezés is, hogy elhagyta volna őket: szerinte mindennek a teremváltás volt az oka. Én nem tudom, de az a dolgozat elszállt a füstben.
A második dolgozat, amire emlékszem, kilencedik végén volt. Mindenfajta számonkérés híján értünk el a tanév végére, s ez úgy volt beharangozva, mint A Dolgozat, Ami Mindent Eldönt.
Mi volt? Egy táblázat. Korszak, építész, szobrász, irodalmár, zeneszerző. Írj be mindenhová hármat.
Egyébként nem tanít semmit az órák alatt, ezt eddig elfelejtettem említeni. Tiltakoztok? Mutatok majd füzetrészletet. Ebből a szempontból lényegtelen, ennél a dolgozatnál a tankönyv elolvasásával lehetett tudni… a nagyját. Irodalmár kevés volt. Máshonnan tudtam George Sand-ról (-ről?), a tankönyv nem dobálózott velük. A dolgozatot sosem kaptuk vissza, eredményeket sem tudunk. Mondjuk szerintem amúgy is attitűdre osztályoz, nem tudásra. Utóbbira nehéz is lenne számonkérés híján.
A következő dolgozat már tizedikben volt, év közben. Mesélt pár operáról a korábbi órán, azoknak kellett leírni a tartalmát. Azon a bizonyos „korábbi órán” hiányoztam.
Itt jön képbe a tágra nyílt szemű, csendes, intelligens, tisztelettudó kisgyerek. Valahol ez megvan bennem, de az iskolában önmagamtól nem ilyen vagyok. Órák alatt, hm, mondjuk azt, hogy a kétkedő szerepét szoktam betölteni. Néhány tanárnál azonban előveszem ezt az arcot. A dolgozatnál tanárunk is megkapta, émelyítő dózisban. Lévén egy következetlen ember, nem tudhattam, hogy fog reagálni, amikor szólok, hogy nem voltam itt a múlt órán. Rebegő hang, felnéz… odahozza az Operák Könyvét, olvassam el. Minimum ötven százalékra vettem a „hát ez van, miért nem jártál utána” reakciót, ha memóriám nem csal, egy másik gyerek egyébként így is járt.
Persze teljesen mindegy, emlékeim szerint ezt sem osztotta ki soha. Újabb céltalan dolgozat. Amúgy meg érdekelne, komolyan, hogy mi alapján zajlik az osztályozás. A kiskönyvben csak a százalékos határok szerepelnek. A legtöbb tanárnál az első óra elején végigvettük, mi milyen mértékben és hogyan számít bele, tényleg, nagyon érdekelne, hogy megy ez éneknél.
Az utolsó dolgozatokat két egymást követő órán írtuk. Az elsőn csak adott egy adag zenészt és párosítanunk kellett őket a megfelelő korral. Ezt csak úgy egy szó nélkül elénk tette. Visszakérdezett a nyolcadikos anyagra(!!) (imádom azokat a tanárokat, akik azt hiszik, olyan fontos a tantárgyuk, hogy két év után felidézés nélkül is emlékszünk mindenkire), futólag említett emberekre és olyanokra, akikről bevallása szerint sosem beszélt.
Namármost, nagy különbség van azok között, amikor szerinte beszélt róluk, de valójában nem ÉS amikor szerinte SEM beszélt róluk. Előbbi olyan, amit egy normális tanár megtanított volna. Utóbbi a zenetörténelem legmélyebb bugyraiból előásott ismeretlen kis senki, amit a, mit tudom én, emelt szintű zeneérettségire (van olyan egyáltalán?) készülők futólag megemlítenek. Mint már írtam, semmi kétség, ért a tárgyhoz, de megtanítani egyáltalán nem tudja. Rapszodikus a számonkérés és a leadott anyag is.
A legutolsó dolgozat az egy komoly dolgozat volt. Ezúttal tényleg. A Dolgozat, Ami Mindent Eldönt. Más alapján amúgy sem oszthatott volna jegyet, csak pofira. Még vissza is kaptuk, kijavítva! Na, ez egy okból volt érdekes dolgozat: az osztályfőnökkel (pardonbocsánat, évfolyamvezető… nálunk semmi sem egyszerű!) elküldette a kérdések és a válaszok listáját.
Facepalm.
Ez önmagában nem olyan rettenetes, irodalomepochazáró-előkészítőink is hasonlóak, az utolsó órán közösen megírt feladatlap legnagyobb része visszaköszön a dolgozatban. A poén az, hogy olyan dolgokat sorolt fel, amit soha a büdös életben nem említett. Na jó, talán egyszer. Ez (itt a kérdéssor, a hatodik kérdést és a válasz hisztérikus felkiáltójelezését mindenkinek ajánlom) egy, hm, akár alapvetőnek is nevezhető anyagmennyiség tizedik osztályban. Ha megtanítják. Ha meg nem, a fenti kérdéssor alapján kell bevágni három nap alatt.
Nem áll módomban bizonyítékokkal szolgálni, hogyan is tanított. Illetve dehogynem! Pár részlet az énekfüzetemből tökéletes lesz!
Nem lenne teljes a részlet, ha az egész évet végigvenném (nem lenne hossszú), ugyanis volt, amit nem ebbe a füzetembe írtam (meg is kaptam érte a „chö”-t). Íme azonban hiánytalanul mindaz, amit tanévkezdés (szeptember 1.!) és március 15. között leírtam én, a rendszeresen körmölő nebuló:
Mozart: Varázsfuvola (1791)
Éjkirálynő Sarastro
Tamino Pamina
Papageno Papagena
[két üres sor]
ZH: Sarastro áriája (F-dúr, II. felv.)
[négy üres sor]
Hector Berlioz
Fantasztikus szimfónia
Tamino Pamina
Papageno Papagena
[két üres sor]
ZH: Sarastro áriája (F-dúr, II. felv.)
[négy üres sor]
Hector Berlioz
Fantasztikus szimfónia
Csajkovszkij, 6. szimfónia (Patetikus szimfónia)
ZH.: Csajkovszkij: Diótörő-balett-virágkeringő; Beethoven Holdfény-szonáta I. tétel
Franz Schubert (1797-1828) osztrák zeneszerző
ZH.: Csajkovszkij: Diótörő-balett-virágkeringő; Beethoven Holdfény-szonáta I. tétel
Franz Schubert (1797-1828) osztrák zeneszerző
- 1789: francia forradalom (ennek kapcsán majd megjegyzek valamit)
- kialakul a biedermeier életforma
- német Lied (dal)
dal: zongorakísérettel előadott ének (többnyire [kiolvashatatlan szakszó])
Schubertnél egyenrangú a zongora és az ének
kintorna: ének
ZH.: Schubert: A kintornás; Margit a rokkánál
Schubertnél egyenrangú a zongora és az ének
kintorna: ének
ZH.: Schubert: A kintornás; Margit a rokkánál
Mondjuk azt (lefelé sarkítva), hogy az órák kétharmadán ott voltam, és akkor mindent leírtam, ami a táblára felkerült. Nem viccelek, ennyit ad le. Amit a táblára felír vagy leírat, az ennyi. Inkoherens, darabokra hullott anyag- és mondatrészek. Önmagában használhatatlan. Tananyagbeli haladására tökéletesen jellemző ez.
Ez az énekoktatásunk. A füzetből több lapot téptem ki, mint ahányat nem, de két év alatt így is a háromnegyedéig értem csak. Megfelelő betűmérettel egy sima A/5-ös (szigorúan kottavonalas) füzetbe mind a négy év jegyzetét bele lehet préselni. Talán én is képes lettem volna rá, ha nyolcadikban nem hagyja el az osztály összes füzetét rejtélyes körülmények közepette.
Elméletben ebből írat dolgozatot.
Említettem, hogy a francia forradalomra még visszatérek.
Mit sem szeretek jobban annál, mint mikor a tantárgyak összecsengenek. Amikor a különböző művészeti ágak összetalálkozására választ kapunk a történelemórán, amikor egy fizikus előkerül matekórán (ritka). Tanárunk egyszer csak megjegyez egy ilyet: Napóleon alatt elnyomás volt, nehéz volt az élet a franciáknak és ez tükröződik Berlioz zenéjében.
Nagy levegő. Belégzés, kilégzés. Nem kezdek el vitatkozni. Nem hívom fel a figyelmét, hogy a franciák imádták Napóleont és háromszor visszajöhetett császárnak… hogy a mai napig kultusza van… nevetséges. Az ember azt magyaráz bele a művészetekbe, amit nem szégyell, de ez igazán túlzás. Nem vagyok történelemtanár vagy történész. A legalapvetőbb történelemórai tényt veszem elő: Napóleont szerették és máig kultusza van.
Kilencedikben és tizedikben délután volt az egyetlen óránk vele, 13:50-től, ehhez képest cirka húszperces késést hozott átlagosan. Év végén összekapta magát, az utolsó négy órán nagyjából időre ott volt, de egyébként keddenként félórával megnyúlt az ebédszünetünk. Ha zsibongás van, felháborodottan megjegyzi, hogy a Blaha Lujza térről jár be (ha arra vár, hogy a nemzet csalogányának nevének hallatára összeborzad a társaság, téved) és különben is és egyáltalán. Gondolom, aznap csak nekünk tart órát, nem baj hát, ha félkor indul el. Minket sem zavar különösképpen. Látjátok, mire gondolok, amikor tanítási képességeket és tudást állítok szembe?
Felháborodni egyébként is gyakran szokott. Ez az, ami beveri az utolsó szöget tanításának koporsójába, s ezért tényleg csak sajnálni tudtam, mert az a néhány nyugodt órája tényleg egészen jó volt. Azonban az, hogy mindent mellre szív és késhegyre menő csatákat vív azokkal a gyerekekkel, akiket nem érdekel az óra, azok számára is tönkreteszi őket, akiket egyébként érdekelne. Igazán érdekes tanulmány az a pürrhoszi (még csak nem is) győzelem, amit óráról órára kiharcol. A baj az, hogy húsz percet üvöltözéssel tölt. Felháborodott üvöltözéssel, hogy igazát hangoztassa és mindennek elmondja azokat a „pofátlan” nebulókat, akik igazából oda sem bagóznak rá. A leg”szebb” az egészben az, hogy a csoportnak maximum a negyede ilyen, de ironikus módon rájuk nem hat ez az egész, míg a (legalább részben) érdeklődő diákok egyrészt időt, másrészt élet- és tanulási kedvet vesztenek – akár az egészet is.
Hadd meséljek el egy konkrét esetet. Emlékszünk még az utolsó dolgozatra? Namármost, ott az nem puskázott, aki nem akart. Mint valaki utólag kifejtette, soha nem lesett olyan pofátlanul, mint annál a dolgozatnál. Valaki azonban így is olyan magas(?) szinten űzte a szent művészetet, hogy tanárunk észrevette. Következő órára hozza a dolgozatokat kijavítja és megjegyzi, hogy „És ugye [mit tudom én már, ki] volt az, akinek nullást [nálunk nem egyes van, hanem nullás és csillagos ötös helyett hatos – a szerk.] adtam, mert lesett.” Mindenki szakad a röhögéstől, ugyanis a mellette ülő volt az.
Erre tanárunk felháborodottan üvölteni kezd, hogy mit képzelünk és különben is és egyáltalán, ő kétszáztíz gyereket tanít ebben az iskolában, nem emlékezhet mindenre.
All right. Legyen. Előző órán hatszáztízet mondott. Ugyanezen óra második felében kétszázat. Nem tudom, mit csinál a többi diákjával, de ha ilyen ütemben fogynak, szerintem szerencsésnek érezhetem magam, hogy még élek. Ezek után milyen alapon is kérhetném számon azt, hogy négy év alatt annyit tanított meg, am
it bármikor elolvashatok egy könyvben egy nap alatt?
A művészeti tárgyakból (ének, rajz) jómagam értékelhetetlen formában érdékelhetetlen képzést kaptam. De hát ugyebár azoknak könnyű tanítani, akik érdeklődnek a tárgy iránt, így feltételezem, a művészeti képzés évfolyamán minden a legnagyobb rendben megy. Énektanárunk szaktudását nem vitatom, pedagógiai képességeinek mibenlétére azonban nem mernék nagy összegű fogadást tenni. Illetve ki tudja: minden csak odds kérdése.
A Leyton Orient is döntetlenezett az Arsenallal…
Óráról órára – 5.: Rajz
2010.06.25. 10:28 TooNormal
Mint tudjátok, levettem pár Óráról órára-posztot, módosítandó őket stilisztikailag és tárgyilag. A rajzbejegyzés azonban kakukktojás: visszaolvasva sem nagyon találok kiszednivalót. Természetesen azért kábé egy bekezdésnyi szöveg eltűnt, helyére jött más. A másvéleményeket továbbra is várom. Kellemes (újra)olvasást.
Szubjektív írás következik. A rajzzal külön is foglalkozó osztály- és iskolatársak szeretik a rajzórákat. Mindenki vonja le maga a következtetést Mo. tanítási stílusáról és képességeiről.
Rajzóra. Az évek során nekem kétféle rajztanárom volt. Az egyik az a fajta, aki elvárja egy drapéria tökéletes lerajzolását negyedikben (ami a két rajz- és tornazseni lánynak ment, a többieknek nem – én pont azért lettem ötös rajzból annak idején, hogy „ne rontsuk el a bizonyítványt” (klasszikus)). A másik az a fajta, aki nem csak egy stílusra ad ötöst, szabad témaválasztást is engedélyez akár és a nebuló saját képességeit nézi. Ilyen tanárom volt hatodikban.
Aztán jött az AKG és Mo. Sok pocsék rajztanárom volt már, de ő majdnem a legalja.
Egy rajztanár képességeit főleg abból lehet lemérni, hogy tud-e válaszolni a „ha ez így nem jó, mit javítsak?” kérdésre… érthetően és hasznosan. Mo. nem tud. Gyakran arra sem képes koherens választ adni, hogy min kell javítani, arra pedig szinte soha, hogy hogyan. A rajzjegyeim a négy év során, ha jól emlékszem, 3-5-3-5 voltak, ami nem egy koherens tanári értékelést/feladatnehézségi görbét jelent az évek során.
Ezt elnézné az ember. Számomra a legnagyobb probléma azonban az (és nem mentsége, hogy nem ő az egyetlen ilyen rajztanár), hogy csak egyféle művészeti stílust értékel. Természetesen amíg ez megmarad az egyéni preferencia szintjén, addig rendben van. Sajnos azonban ez nincs így: ami nem a kiskontúrka-butypuruttyrealista irányvonalat képviseli (amihez, lássuk be, nincs mindenkinek alkata, érzéke, tehetsége vagy igénye), az rossz jegyet fog hozni. Amiben ő nem lát kompozíciót, abban nincs is. Ez persze nincs így, ez azonban nem változtat a pontszámokon. Számomra ez a rossz rajztanár fő ismérve. A készségtantárgyaknál nem lenne szabad így értékelni. Szerencsére sosem érdekelt annyira a rajz, hogy komolyan foglalkozzam ezzel. Jellemző, hogy vannak olyan gyerekek, akik egész évben a kiállításokat készítik elő, fel- illetve lehordanak dobozokat az órák alatt rajzolás helyett pontokért, és ötössel zárnak év végén voltaképp nulla rajzolással. Ennyire kell komolyan venni Mo. urat.
A rajzórák a következőképp néznek ki: először is megjövünk. Ekkor besötétítjük a termet és Mo. levetít némi elméletet képekkel kísérve. Unalmasan adja elő, leírat velünk egy halom, a kontextusból kiemelt és ennélfogva értelmetlen kulcsszót VAGY egy tizenkétsoros szöveget. Ez hol a feladattal, hol a feladat kapcsán „tárgyalt” irányzattal kapcsolatos. Számonkérés az irányzatokról sosincs, a füzetet értékeli. Miután párszor mindent leírtam rendesen és cseszett értékelhető pontokat adni, onnantól kezdve én is csesztem leírni bármit is. Teszek a rendszerre, ami tesz rám, amíg nem teszek rá. Azt a rajztanárt különben is nehéz komolyan venni, aki az óra nyolcvan percében mondjuk hatvanból nem is tartózkodik a teremben. Nem tudom, igaz-e, de egy művészetis ismerősöm szerint Mo. figyelmét egyszer az is elkerülte, hogy pár diák beszívva jött be az órájára.
Ó, arról már ne is beszéljünk, hogy óra alatt felmutatja az összes munkát és úgy értékeli. Aztán kiplakátolja a faliújságra az eredményeket. Bár jót röhögök a rajzból megbukó osztálytársaimon, ez diákjogokat sért és csodálkozom, miért nem csinált belőle eddig ügyet senki (egy osztálytársam erre azt mondta, hogy mert mindenki leszarja - a szerk.).
Mo. szöveges értékelései is értékelhetetlenek, ugyanis nem szövegesek. Számszaki. Egy előre kinyomtatott táblázatba beírja, mi hány pontot érdemel. Good job, bazdmeg. Ja, mellette van egy önértékelési sor, amit mindenkivel kitöltet. Szerintetek számított valaha? Dehogyis. A jegyek a rajzokra már rég megvannak, de le leszel vadászva a folyosón, hogy kitöltsd az önértékelést. Hogy minek? Fogalmam sincs.
Egy kis anekdota valakitől a tavalyi év végi rajzvizsgáról. Mo. feladja a feladatot (mindenki húz egy művészeti irányzatot, s arról kell majd "szóbeliznie" illetve abban a stílusban kell rajzolnia (ha jól értelmeztem az elbeszélést, ez rendkívül mókás: a "tanult" irányzatoknak csak, mit tudom én, a harmadát "próbáltuk ki a gyakorlatban"). Ezek után kimegy, a diákok pedig felügyelet nélkül dolgozgatnak. Az abszurdfaktort tovább fokozza, hogy az asztalon hagyott három művészettörténeti témájú könyvet.
Lehet, hogy ez is a csoportmunka egy fajtája, de szerintem problémás az a vizsga, ahol felügyelet nélkül maradnak a diákok és minden probléma nélkül meg is beszélik egymással a kérdéseket.
Szubjektív konklúzióm: Mo. nem tudja érdekessé tenni az órát, nem tud megtanítani rajzolni, rajztudásod nézve ugyanúgy jössz ki négy év után, mint ahogy bementél (s ez a legnagyobb baj!). Száraz, sótlan, nincs ott az órákon és olyanoknak ad ötöst, akik voltaképp nem is rajzoltak egész évben. Azok, akik rendkívül érdeklődnek a rajz iránt, lehetséges, hogy jól elvannak vele, de lássuk be: ez sajnos nem jelenti azt, hogy ő a szó klasszikus értelmében jó tanár lenne.
Óráról órára – 3.: Termtud
2010.06.21. 12:00 TooNormal
Négy tantárgy egybegyúrva négy (öt) tanárral, négy éven át más-más rendszerben. Sok egybetűs emlegetésre és némi vitriolra készüljetek. Ne feledjétek: ez is egy szubjektív írás. Más talán nem így élte meg. Majd megírja, nemde?
Ezúton is ismét köszönet H. tanárnőnek, hogy leült velem átnézni a poszt tárgyi félreértéseit. - a szerk.
Termtud. Sosem voltam a természettudományok zsenije (anno csonthéjasok meg hasonló baromságok nem keltették fel az érdeklődésem), és döbbenten láttam, hogy azok a témák, amik után korábban szak- és kevésbé szakkönyvekben örömmel tájékozódtam, minden varázsukat elveszítik! Hetedikben - az AKG-ba érkezve - kaptam az első hármasaim (addig színötös), egyik volt a termtud, a másik kettő készségtantárgy (rajz, testnevelés), így azokat nem veszem zokon. Az érettségi eredményeket böngészve azonban a természettudományok átlagpontszámai mindig az alsó traktusban vannak (2009-ben nem annyira, előtte sokkal inkább, pláne három éve). Erre persze lehet azt mondani, hogy csúsztatás, elvégre van, ahol a francia nyelv eredményei rosszabbak, mint a fizikáé, de, azt hiszem, összehasonlítva a többi epochális tantárggyal (matek, töri, irodalom), elmondható, hogy általában lejjebb van az átlag. Ez persze nem jelent semmit, nem is számoltam pontos átlagokat. Az talán viszont jelent valamit, hogy míg matematikából, történelemből és irodalomból nyolcvan százalékosak voltak a kupacátlagok régen (amikor még kiírták őket), addig termtudból hatvan körül járt ez az érték. Azok, akik egyébként okostojásoknak számítottak, szenvedtek kémiából és biológiából. Pláne földrajzból, köszönet annak a bizonyos tanárnak. Elvégre hiába vegyítettek ezek a tantárgyak, attól még akkor is tömbösített, még ha eleinte inkább két tantárgy kombinációja alakította ki ezeket a tömböket. Tizedikben pedig már elismerten tömbösítve voltak, végre a szaktanár tanította azt, amihez ért, és nem kellett a föci- vagy a fizikatanártól hallgatni az embertant.
Négy termtudtanár van, mindnek más a szakterülete. Az egyiket – legyen J. – elküldték akkor, amikor hetedikes voltam. Róla és M.-ről is (lásd lent) igen durva pletykák terjednek, s szerves részük, hogy J. nem úszta meg, de M. igen) Ismétlem, ez – legyünk pécék – pletyka, mely erősen tartja magát. Mivel mindig én tudok meg mindent utoljára, nem tisztem eldönteni, hogy ez igaz-e. Elég az hozzá, hogy ez amolyan secret de Polichinelle az iskolában.
A termtudórák alapvető kelléke a tankönyv, pontosabban annak teljes hiánya. Helyette van az ún. „oktatóanyag”, melyet néha megkapunk, néha nem, néha használunk, néha nem. Ez megtekinthető itt, mindenki döntse el magának, mennyire alkalmas tanulásra extenzív tanári magyarázat nélkül. Említsük meg, hogy a tanárok hetedikben kijelentették, hogy nem kötelező a füzet, elegendő, ha az oktatóanyagra jegyzetelünk. Én már nagyon megszoktam a füzetet, így annál maradtam. Nos, van különbség az órán hallottak és az oktatóanyag tartalma közt (oly sokszor hallottam, hogy ez a tíz oldal nem kell, az a nyolc oldal meg hibás az oktatóanyagban). Az órák elengedhetetlen kelléke a pépété, aminél előfordult (volt ilyen tanárom), hogy a tanár tudása a témakörben teljes mértékben arra alapszik és nem tudná saját tudásából levezetni az órát. Ez főleg akkor látszik meg látványosan, amikor a tanár saját szaktárgyát tanítja és mindennemű technikai segítség nélkül képes koherensen beszélni.
Vegyük végig a tanárokat.
Legyen a fizikatanár H. tanárnő, jó? Hol a vezetékneveket, hol a keresztneveket használom a megjelölésre, de ez voltaképp lényegtelen. Tehát H. tanárnő tanítja a fizikát. Az egy dolog, hogy úgy magyaráz, hogy csak azok értik meg, akik tudják, miről beszél. Értem ez alatt azt, hogy (mint F.) képtelen azokkal megértetni az anyagot, akik már elvesztették a fonalat vagy csak a konkrét részt nem értik. Arról ne is beszéljünk, hogy ő sem tud fegyelmezni: tisztán emlékszem, amikor egy gyerek annyira átlépett már minden határt, hogy leküldte a gyereket a könyvtárba. Igen ám, de az zárva volt, így mit volt mit tenni, hagyta, hogy a gyerek tovább csinálja a fesztivált. Hm. Amúgy is döcögős, már-már Trabantra emlékeztető magyarázatait (s itt arra célzok, hogy az én megítélésem szerint túl lassan és körülményesen /mások szerint meg túl gyorsan/ magyaráz) metaforákkal kombinálja, ami akkor veszélyes, ha ötpercenként újjal rukkol elő az ember. Mit ne mondjak, minden gondolatra új metaforát talál ki a régi továbbvitele helyett, így teljesen értelmetlenné téve a metaforák használatát. Amikor fizikát tanít, az élet egy fokkal szebb. Talán csak azért, mert értem a fizikát. Amikor meg kémiát, úgy lesz 82%-os a dolgozatom, hogy lehet füzetet és oktatóanyagot használni(!!!). Az egyébként érdekelne, miért puskázott két lány ennél a dolgozatnál. Hogy ez hogyan lehetséges? Megbeszélték. Hogy minek? Fogalmam sics.
A következő jelölt a rendkívül szórakoztató, J. úr. Az első tanár, akit nem csak, hogy magáznunk kellett (ez régen nagyon szokatlan volt nekem), de még ő is magázott minket. Hetedikben ő tanította a… hm, második epochát, jó? Azt hiszem, ez volt az, az ún. Idő epocha. Hogy ebbe mennyi össze nem illő turhát gyömöszöltek össze, az hihetetlen.
J. nagyon szórakoztató fazon volt, visítottunk a röhögéstől az óráin. Sajnos ettől még nem értettem meg az anyagot és hiába olvastam akkoriban pont ugyanerről (Simon Singh: A Nagy Bumm), ettől még nem lett valami jó az epochám. Abban nyilvánvalóan én is benne voltam, ő az a tanár, akit nem kritizálok. Viszont a genetikától az ő tevékenysége vette el a kedvemet, de teljesen. Addig pedig érdekelt. A YouTube-nak hála azért ez a porhüvely újra éledezni kellett.
Ezek után J. balra el, minden órát H. és az új tanár, T. tartott nekünk. Igen, mindet. Az egy érdekes időszak volt, mind a négy szaktárgyat ők vitték, több-kevesebb sikerrel. A maga módján ez többé-kevésbé a többi kupacnál is így ment, de kilencediktől náluk megjelent N. Egyébként J. helyére érkezett T., s T.-ről azóta is szuperlatívuszokban beszélünk… alulról. Mondhatnánk róla, hogy F., csak magyarázni még kevésbé tud. Sarkos a példa, tudom. De hatásos.
Elvégre ez az a tanár, ahol a projektmunkát más városról csináltam, mint kellett volna, egy éjszaka alatt felületesen összedobva, de mivel mellékeltem egy vicces időjárásjelentést, minden meg volt bocsátva… megint mondhatjuk, hogy jó fej volt, de ezek azok a példák, amikkel egy külsősnek demonstrálható hebrencssége. Ő volt a pépétémájer, akiről tisztán látszott, hogy a súgógéppel egyenértékű a laptop (amit be sem tudott kapcsolni).
Tartott egy fizikaepochát, az természetesen nem volt probléma (mivel a fizika könnyen megy nekem) – a többi azonbanfinoman fogalmazva is nyögvenyelős volt.
Míg mielőtt elkönyvelnétek, hogy én vagyok a hozzá nem értő hülye, amint M. és az eddig nem említett N. kezdett el tanítani, feljavultak az epocháim (van egy rossz, de ott különböző maceraságok miatt nem került beszámításra egy 25%-os beadandó). Így leszek idén négyes (3, 4, 3, 4 – az eddigi 5, 5, 5, 5, 5, 5 az AKG előtt jobb volt).
Na de vissza a maradék két úrra. Adott M., biosztanár, a nehézsúlyú cinizmus bajnoka, aki a figyelmetlen gyereket embertan magyarázása közben rezzenéstelen arccal így osztja ki: „…tehát, ha én most Krisztának kitépném a vékonybelét, az elérne innen a terem másik sarkáig.” Sajnos csak tizedikben tanított az évfolyamon, de felüdülés volt látni, hogy nem használt pépétét a magyarázathoz, csak vérprofi stand-upos módjára beszélt és beszélt és beszélt (mi meg írtunk és írtunk és írtunk… nuku oktatóanyag, nuku pépété), s a gép csak a multimédia kapcsán került elő. Mindennap íratott egy kis dolgozatot és lekötött minket nyolcvan percig – utóbbira kevés tanár képes. Kalapot le.
A negyedik N., szintén biológia kategóriába tudnám sorolni (genetika, fehérjék - ez volt az az anyagrész, amit nekünk tanított, az egyetlen epocha, amit tartott nekünk). Enyhe kémiai beütés, de ami kapcsolat lett volna a két tanrész között, az a második epocha elején N. által és a negyedik epocha végén H. által fél-fél mondatokig jutott és sosem manifesztálódott úgy igazán. Ő a klasszikusan régimódi tanár. Ő mondja, mi írjuk. Nagy a tudása, de nem veszi a fáradságot, hogy szórakoztasson minket. Ha pofázunk, üvölt. Ha nem fogjuk be, kimegy. Fegyelem, az van. Érteni ért hozzá. Az egy kicsit fájó pont volt, hogy az epochazáróban három esszét is írtunk és mindegyik az utolsó napon megtárgyalt „mellékes” témákhoz kapcsolódtak. Persze pont aznap értem be csak a második órára. Na mindegy.
Nem bizonyos még, de valószínű, hogy két év múlva az érettségihez kötelező lesz egy természettudományos tárgyat választani - és a hozzá tartozó pontokat továbbvinni. Mi e sorok írásakor már befejeztük természettudományos tanulmányainkat, s aki nem akart vele a továbbiakban foglalkozni, nem is gürcölt a jobb jegyért. Elvégre nem számít semmit. Azonban ha a fenti rendelkezés megvalósul, az utolsó két termtudjegyünk megy az érettségire. Ha az rossz, az illetőnek nem fog ártani egy természettudományos tantárgy felvétele jövőre és utána. Ennek fényében még komolyabban gondolom a mondatom: ha T. helyett N. kapott volna nagyobb részt a termtudoktatásunk során, úgy, mint a többi kupacnak (s bár ebben mindenki ugyanabban a cipőben jár, M. is jól jöhetett volna)… az a kevés tapasztalatom azt mutatja, jobban jártam volna.
A termtud kapcsán ajánlom még a kísérletekről, illetve a fizikatanárral folytatott veszekedésemről szóló posztokat.
Tanárértékelés
2010.06.21. 01:09 TooNormal
Az iskolában szokás évente kétféle formában értékelni a tanárokat, természetesen anonim módon. Aranyos és liberális ötlet, remekül hangzik, ugye? Az ötlet remek, a megvalósítást közel sem érzem annak. Gyorsan vegyük végig a tanárértékelés két formáját: a számszakit és a szövegest.
A tanárértékelésről itt és itt is írok.
A számszakival kezdtük, emlékeim szerint hetedikben még nem is volt szöveges. Talán nyolcadikban sem, ez nem száz százalék. A számszaki tanárértékelés úgy néz ki, hogy a gyerek bemegy reggel, leül a termébe (kupac helyett névsor szerint) és kap egy sokszor sokas táblázatot. Felírja a tantárgyat, a tanárt, az évfolyamot, a csoportját és öt kategória szerint (tanár rátermettsége, órák légköre, tanár-diák kapcsolat, visszajelzés és összkép) egytől hétig pontozza tanárát. A tanárok később megkapják az eredményeket csoportok szerinti bontásban, átlagot, szórást, mindent nézve. Van patrónusi értékelő is, hasonló kitételek szerint.
A tanárértékelés szép és jó, csak jelenlegi formájában nincs sok értelme. Bár F. anno mesélt egy tanárról, aki állítólag a rossz értékelések miatt hagyta ott az iskolát és idén az egyik közgáztanár rászánt egy egész órát, hogy megbeszélje csoportjával, mit kellene változtatnia, az értékeléseknek általában egyáltalán nincs hatása az adott tanárra. Néhány jobb-rosszabb adatot talán megoszt a csoporttal, de ennyi. Az engem tanító tanárok között vannak jobbak is, rosszabbak is, de egyszer sem láttam, hogy valaki gyökeresen változtatott volna bármin is az értékelés hatására. Már akinél tudjuk, mennyit kapott.
Pontosan, az eredmények nem nyilvánosak. Egy halom anonim és semmitmondó adat fenn van az AKG oldalán, de ebből semmi sem derül ki. Fenn van, hogy az évfolyamok átlagosan milyen értékeléseket adtak az összes szaktanárnak illetve a patrónusoknak és fenn van, hogy az egész iskola átlagosan hogyan értékelt egy tantárgyat, tanári bontás nélkül. Értem én, hogy vannak tanárok, akiknek botrányos eredményei születnek egyes csoportokban, de ezt muszáj cenzúrázni és csak a szép átlagokat tárni az érdeklődők elé? Gyakran több tantárgy össze is van mosva egy kategóriába, még inkább elrejtve a konkrét adatokat! Elvárnám, hogy a tanárértékelés eredményei csoportokra bontva a tanár nevével és tantárgyával együtt elérhető legyen. Szeretném látni, hogy az évfolyamom hány pontot adott rátermettségre az énektanáromnak.
Amikor ezt felvetettem a patrónusomnak, visszakérdezett: én mit szólnék, ha kitennék a jegyeimet az oldalra? Az elképesztően ide nem illő reakció elnémított, pedig nyilvánvalóan semmi köze az egyiknek a másikhoz. Míg ezek az adatok közérdekűek és az érdeklődő külsősöknek (és belsősöknek) hasznos adatokkal szolgálhatnának, esetleg hatásukra eltávolíthatnak egy-két alkalmatlanabb tanárt, az én kirakott jegyeim senkit sem érdekelnének. Ha a példa arra utalt, hogy ezáltal a pedagógus megszégyenül, akkor olyan is. Ha rajtam múlna, kötelezően közzétetetném az eredményeket, de hajlandó lennék arra is, hogy amelyik tanár ezt nem vállalja, az ne kapjon számszaki értékelést egyáltalán. Üvegzsebet ide, emberek!
A másik a szóbeli értékelés. Bruhaha. Bár néha vannak kivételek (pl. az órán közösen megírja a csoport, míg a tanár kimegy – innentől kezdve egy bájoskodó homogén massza lesz a gyakran sokkal negatívabb egyéni gondolatokból), általában csibén kettesével összeállva írnak a gyerekek. Egyik duó erről, másik arról a tanárról. Az egy dolog, hogy így nem szólhatok hozzá például a rajztanár működéséhez (egyszer úgy írtuk a tanárértékelést, hogy az egyik számítógépteremben több gépet bekapcsolva és körbejárva írt mindenki minden tanárról – probléma természetesen ezzel is volt, ld. lejjebb), a másik azonban ennél sokkal, sokkal súlyosabb probléma: ezek az értékelések voltaképp cenzúrázva vannak.
Igen!
„Jaj, ne bántsuk meg a tanárt!” „Ez túlzás, ez igazságtalan!” „Ezt így igazán nem írhatod bele!” „Ez biztos nincs így, ugye, gyerekek?” – ilyen és ehhez hasonló megjegyzések kísérik patrónusom által a társaság által megírt, helyenként közel sem pozitív értékeléseket. Itt egy kicsit átírjuk, ott egy kicsit módosítjuk és máris emészthetőbb a tanárnak. Innentől kezdve viszont nem őszinte és teljességgel értelmét veszti.
Nemrég irodalomtanáromról írtam egy tanárértékelést. Stílszerűen versbe öntöttem – költeményként annyira nem jó, kritikaként viszont cenzúrázatlan. Ennyire nem rosszak az irodalomórák, de sokkal alacsonyabb a színvonal, mint annak idején volt és az idei tanév első két harmadára teljességgel igaz az alábbi versike tartalma:
„Romlanak az órák,
Egyre inkább elvontak a témák.
Kit fegyelmezni kell, szabadon kacaghat,
Ki a jó gyerek, három szót sem szólhat.
Egy igazság lehet csak, az, amit Ön mond,
S jaj annak, aki néhányszor ellentmond,
S ha vitáznának, semmi baj se lenne,
De nem, Ön csak el-elnéz mellette.
Nem mi lettünk rosszabbak, Ön szidott le rosszkor,
Ha segítséget adtam, Ön rám morgott sokszor,
S meglepi, hogy elszáll minden tekintélye?
Rossz emberre támad, ez lesz az Ön veszte.
Jók a gondolatok, emlékszem még régről,
Hallatszik a hangos zaj a másik teremrészről,
De a letolást mi is ugyanúgy megkapjuk,
Pölö Rékát szidja le – titkon kikacagjuk.
Romlanak az órák,
Egyre inkább elvontak a témák.
Kit fegyelmezni kell, szabadon kacaghat,
Ki a jó gyerek, három szót sem szólhat.”
Ismétlem, én egy jó gyerek vagyok, aki az órákon tanulni szeretne. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy olyankor, amikor a csoportmunka vége felé az erkölcsöt tárgyalva (órai feladat) heves vitába kezdek egy konkrét erkölcsi példáról, miután kész vagyunk a feladattal, én kapom a dorgálást, míg a terem túloldalán más papírgalacsinokkal dobálózik üvöltve, röhögve. Ilyen is előfordul nálunk. Ismétlem, irodalomtanárból sem egy van és ez a versike a közös munka mélypontján íródott. Az irodalomórákról később az Óráról órára-posztsorozatban részletesebben is megemlékezünk.
Óráról órára – 2.: Matematika
2010.06.21. 00:33 TooNormal
Matek. Sokak gyűlölt, kevesek kedvenc tantárgya. Nemegyszer előfordult már, hogy egy egyébként jó tanár, ha megszakadt is, képtelen volt színvonalas matekórát tartani, akkora volt a gyerekek ellenállása. Nálunk a probléma egészen könnyen diagnosztizálható: a fegyelmezés és a tekintély hiánya. A felborított kényes egyensúly ékes példája következik.
Matekóra – engem csak egy tanár tanított a sok közül, s mivel amúgy is jól megy a matek, nem tudom objektíven értékelni magyarázó képességét. Ha téged más tanított vagy más véleményed van F. óráiról, írd meg!
Adott egy pályakezdésen nemrég túleső, buzgó, fiatal matematikatanárnő. Az óráin egy idő után képtelenség dolgozni. Fiatal, közvetlen tanár, akinek ennél (is?) fogva tekintélye nulla. Eleinte (másfél évig…?) minden remekül működik, a társaság haladni akar és halad is előre. De ohó! Hirtelen felütik fejüket a renitensek és kiderül, hogy a mi kedves, ártatlan, naiv tanárnőnk képtelen megfegyelmezni őket. Eluralkodik a káosz. Itt is nagyjából ugyanaz a rendszer uralkodik, mint a történelemórákon: hol egyéni, hol csoportmunka, feladatlapok alapján, a tankönyv általában csak feladattár, tanárnőnk kísérli meg elmagyarázni az anyagot. Sajnos, ahogy haladnak az évek, úgy szakadnak le egyre többen és többen, akik képtelenek magyarázatai alapján megérteni az anyagot. Gombamód nőnek ki a diákok közt a pszeudo-tanárok, kik megpróbálják elmagyarázni barátaiknak az anyagot. Ez gyakran nem elég, így jön a puskázás, ami ebben az iskolában nem egy nagy tétel. Pláne nem fiatalos lelkületű tanárunknál, aki ha észreveszi is, nem foglalkozik vele. Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő (tekintve, hogy mindig is tegeztük és a keresztnevén szólítottuk, szokatlan ez a tanárnőzés… legyen hát F., jó?) éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó.
Rám ezek a problémák sosem vonatkoztak. Hasonlóan matekmán barátommal együtt annyira untuk már magunkat az órákon, hogy külön teremben nekivágtunk az integrálás-deriválás izgalmas világának, míg a többiek a szinusz-koszinusz duóját ismételték értetlenül, szenvedve. Így az utolsó hónapok órai eseményeiről nincs is rendes képem.
Mindenképp meg kell említenem, hogy ezek a problémák főleg a mi kupacunkban jelentkeztek. Nem mindig, de általában igen – az utolsó évekre mi lettünk a „rémkupac”, ironikus módon helyet cseréltünk hetedikhez képest az akkori „rémkupaccal”.
Kilencedikben petíciót írtak a diákok(!!!), hogy ne F. tanítsa a matematikát (vagy, hogy változtasson radikálisan a módszerein? Nem emlékszem pontosan). A petíciót azok kezdeményezték, akik anno szétszedték az órákat – nem lehet hát rájuk sem gonosz, ördögi lényekként tekinteni. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, azokból a kupacokból is rengeteg aláírás érkezett, ahol amúgy normálisak voltak az órák.
Hetedikben és nyolcadikban a mi kupacunkban működtek az órák, utána csak a miénkben nem. Szokás szerint az elveszett tekintély és az együttműködni (már) nem akaró gyerekcsoport okozta a problémát. Ez azért is tönkretett mindent, mert az a cirka 30-45%-a a gyerekeknek, aki akart volna dolgozni, tűzoltási jelleggel be lett osztva az órafelforgatók közé, ezzel az ő munkamoráljukat és -kedvüket is a béka segge alá nyomva (lásd a fentebb már linkelt, csoportmunkáról szóló fejtegetést).
A petíciót egyébként annak idején én is aláírtam, mert az órákon nagyobb volt az alapzaj, mintha mindenki kapott volna egy vuvuzelát és láttam, hogy szinte senki sem ért semmit. Itt a többség hangját képviseltem, nekem akár a portás is taníthatta volna a gimnáziumi matematikaanyagot, azt is megértettem volna (lásd ezt az írást). Hasonlóan intelligens barátom, V. is aláírta, pedig igen közeli kapcsolatban van F.-fel. Ahogyan én is. A patrónusom.
„Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy […] az óra légköre néha nagyon kellemetlen volt. […] Sokat gondolkoztam, gondolkoztunk, hogy […] hogy mi vesz rá alapvetően értelmes és jófej gyerekeket arra, hogy ennyire elutasítók legyenek azzal a tanárral, akit az első évben még teljesen elfogadtak. […] Jó eséllyel az egyenjogúsággal, partnernek tekintéssel volt gond egy idő után. […] Túl türelmes voltam bizonyos helyzetben […] Jött a provokáció, kitől suttyó, kitől próbálgatós, a tönkreteszem-csakazértis, én meg csak néztem, és […] hittem abban, hogy helyre kell állnia az egyensúlynak. […] Nem vidám történet.”
---részlet F. utolsó értékelőjéből
Szegénykém próbálta érdekessé tenni a matekot, de kudarcot vallott. A mostani tanév végén bejelentette, hogy távozik az AKG-ból. Igen, ezzel a patrónusi pozícióját is feladta.
Anno a Radnótiban tanított, ott nagyon szerették. A jelek szerint ott ő volt az oázis a közvetlenségével, itt viszont rajta vezették le a frusztrációt. A fene se érti ezt igazán.
Óráról órára – 1.: Történelem
2010.06.21. 00:05 TooNormal
Az átlagos napról szóló posztsorozat első részében kiveséztük, mik az AKG alapfogalmai, majd a másodikban megkíséreltem elmagyarázni az órarendet. A harmadikban röviden szóltam a hét év menetéről.
Az új posztsorozatban elkezdem végigvenni a tantárgyakat és a tanárokat. Fontos, hogy ez teljességgel szubjektív. Egyrészt nem mindenkit tanít ugyanaz a tanár, másrészt vannak olyanok, akinél csupán én nem látom a tanári képességek manifesztálódását. Ahol szükségét látom, közlöm a plebs álláspontját is, természetesen.
Tehát bemegyek az első epochára. Az előző posztban nem mondtam, de van olyan év, amikor a reggeli és délutáni epocha felcserélődik, tehát pl. a matek van délután. Nekünk hetedikben és nyolcadikban délután volt, kilencedikben és tizedikben délelőtt. Tegyük fel most, hogy az első epocha történelem.
A történelemórákon mindig csoportban dolgozunk, az AKG saját tankönyvéből. Ez a tankönyv főleg forrásokat tartalmaz, amiket az órán feldolgozunk. Az adott történelmi szakasz forrásanyaga után mindig van egy kisebb összegzés. Miután a csoport feldolgozza az adott anyagrészt, utána a tanárral közösen átbeszélik.
Jól hangzik? Általában az is.
Kezdjük ott, hogy minden alkalommal kapunk egy 1-2 oldalas feladatlapot, amit a tankönyvi források alapján megoldunk. Ezt beszéljük utána át a tanárral. Ez alapjáraton remek, de egyrészt kiderül belőle, hogy a tankönyvből tanulni lehetetlen, így ha valaki sokat hiányzott, legfeljebb gyújtósnak használhatja az összegzést. Az egyetlen járható út valaki más jegyzeteinek elkérése (az AKG nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a megfelelő jegyzetelési technikát már most elsajátítsuk), ami nem mindig célravezető. Néhol hiányosak, néhol követhetetlenek, nincs egy koherens tartalom, gyakran hat tonna mellékinformáció van a lényeg helyett a füzetben, vagy az a vázlatcsontváz, amit a tanár felkapar. Én már csak tudom, sokat hiányzom. Hamar feladtam a más füzetéből pótlást.
Na mindegy, a gyerekek együtt megoldják a feladatlapot. Ez tényleg egy jó módszer, néha azonban túl hosszúra nyúlik. Egyrészt ezzel borul az óraterv, másrészt a tanár ekkor kiáll és végigveszi az egészet. A poén az, hogy akkor is végigveszi az egészet, ha nem borul fel semmilyen terv! A tanterv része, hogy először a gyerek átvágja magát az anyagon, majd a tanárral az osztály közösen klarifikálja a mondandót!
Ez is jó, a megértésnek ezen kettős szűrőjén csupán a leghülyébbek csúsznak át (más kérdés, hogy sokaknak így is órákat kell otthon magolni – ehhez nem tudok hozzászólni, előttem tankönyvet otthon csak akkor látnak, ha összekeverem a számítógéppel; nem szorulok rá igazán). Néha azonban borzasztóan feltűnő az időveszteség, amit ez okoz. Gyakran a gyerekek semmit nem értenek meg a feladatlap alapján, majd a tanár koherens, mellékinformációkkal teli, vázlatokkal kísért magyarázatából minden világossá válik. Felmerülhet a kérdés: miért kell akkor mindig kétszer átvenni az anyagot? Az ember sírni tudna, ha belegondol, hogy másfél hét alatt végig lehetne menni egy történelmi szakaszon (az, hogy ez mennyire részletes, most nem tartozik ide: elég az hozzá, hogy amikor az általam jól ismert második világháborút tanultuk, beteg voltam, de utólag a társaság elbeszélései alapján a hajamat téptem a felületesség miatt). Én mindenképp úgy szerkeszteném a történelemepochákat, hogy az első egy-másfél hétben a tanár ex cathedra hétköznapi tanerő módjára elmondja az anyagot, majd utána a homályosabb pontokat feladatlapos formában vagy máshogy újra átvennék. Egyébként le a kalappal a történelemtanárok előtt, akik mindennapra újabb és újabb feladatlapokat gyártanak, akár naponta többet is, és mindemellett van idejük és energiájuk filmrészletekkel, plakátokkal színesíteni az anyagot. Az a tanár pedig, aki mindemellett képes az asztalra felállva elsorolni a 12 pont-ot és olyan aranyköpésekkel szórakoztatni minket, mint „a terroristák nem emberek”, valamiféle szuperdíjat érdemelne.
Ennyit röviden a történelemórákról.
Egy átlagos AKG-s nap – 3.: Egy átlagos 7 év
2010.06.21. 00:02 TooNormal
Az iskolába hét évig jár a nebuló, mindenképpen be kell szúrnom a hét év felépítését. Helyenként hibás lehet, mivel hetedik rég volt és ennek írásakor tizenegyedikben még nem vagyok. Ha találok hibát, majd javítom. Íme:
7. osztály: epochális tantárgyak, ének, informatika, testnevelés, angol nyelv, kötelező kézimunkafoglalkozás
8. osztály: epochális tantárgyak, ének, informatika, testnevelés, angol nyelv, választható szakkör (egy kötelező)
8. osztály: epochális tantárgyak, ének, informatika, testnevelés, angol nyelv, választható szakkör (egy kötelező)
9. osztály: epochális tantárgyak, ének, informatika (gépírás), testnevelés, angol nyelv, együttéléstan
10. osztály: epochális tantárgyak, ének, informatika, testnevelés, angol nyelv, együttéléstan, közgazdaságtan (GO vagy YE, erről később)
11. osztály: nyelvi év – angol nyelv, választott második nyelv, testnevelés, egész éven átívelő szabadon választott projekt
12. osztály: felvehető tantárgyak közép/emelt érettségire készülendő
13. osztály(!): nulladik év helyett - felvehető tantárgyak közép/emelt érettségire készülendő
Van párhuzamos képzés kilencediktől és művészeti képzés – ezekről most nem tudok részletesen beszámolni, annyira nem is fontosak most számunkra.
Egy átlagos AKG-s nap – 2.: Tanórák, pardon, epochák
2010.06.20. 23:30 TooNormal
Az átlagos AKG-s nap krónikáját az első tizenöt percnél hagytuk abba, s már ennyi végeláthatatlan fogalomhalmot vetett fel. Miután ezen átverekedtük magunkat, jöjjön a következő, még töményebb falat.
Vége a nyitásnak, irány az első epocha.
Mamma mia, ez hosszú lesz. Nem aprózom el, vegyük végig az egész órarendet úgy, ahogy van. Kétféle fő óratípus létezik, a negyvenötperces óra és az epocha. Előbbi a nevéből adódóan negyvenöt percig tart és takarhatja az angol nyelv, a testnevelés, az informatika- és az énekóra (később a társadalomismeret, nálunk együttéléstan és a közgáz /ld. lejjebb/) bármelyikét. Ezeket a tantárgyakat különböző óraszámban, nem a kupacokban, hanem az angol csoportok…
Anyám. Sose fogok a végére érni, igaz? Az angol csoportok a még iskolakezdés előtt megírt szintfelmérő teszt alapján jönnek létre, differenciált angoloktatás van. Az 1-es csoportban vannak a tukolaplíz-tenkjúverikamacskát kategóriájú nyelvtudás ismerői, a legmagasabb 5-ösbe pedig azok, akik akár már az iskola elkezdésekor (hetedikben) letehetnének egy középfokút és borítékolva van egy felsőfokú a jövőre nézve. A mi évfolyamunkon az ötös csoportból kivált egy hatos csoport, ahol már tényleg a szuperzsenik tartózkodnak, köztük jómagam is. A negyvenötperces órákon az angol csoportok szerint tartózkodunk, általában két vagy három csoport van együtt (az más kérdés, hogy annak idején ezeket a két-három csoportból álló csoportokat is elkezdték A, B és C néven aposztrofálni, így hónapokig fogalmam sem volt, mikor milyen órám lesz, hiába kap mindenki minden év elején egy kiskönyvet, ami voltaképp egy iskolai határidőnapló az órarenddel, kötelező olvasmányokkal, értékelési ponthatárokkal, tanmenettel stb.). Lévén közgáz-suli (Alternatív Közgazdasági Gimnázium), tizedikben valamilyen formában – ugyanígy, negyvenötperces órákban, bár általában közvetlenül egymás után van kettő és így duplaórában szokták megtartani – a közgazdaságtan alapjai is bekerülnek a tantervbe (a „valamilyen formában”-ról külön posztban később).
A másik az epocha. Ez nagy falat lesz, kéretik figyelni, ugyanis ezt a szót is két értelemben használjuk. Adott a négy nagy tantárgy: a matematika, a történelem, az irodalom+nyelvtan (ráaggatva a rajz) és a termtud (ami a földrajz, fizika, kémia és biológia kombinációja). Ezeket írd és mondd nyolcvanperces órákban vesszük három hetes periódusokban. Ez így bizonyára nem érthető, hadd magyarázzam el részletesen. Egy nap során két epochaóra (amit mi sosem nevezünk így, csupán az érthetőség kedvéért használom ezt a műszót) van, a reggeliben három hétig matek van, aztán három hétig történelem. Majd megint matek, majd megint történelem. A délutániban ugyanígy: három hétig termtud, három hétig irodalom. Öt-öt epocha van egy év során, mindegyikben egy nagy témát veszünk végig és epochazáróval zárjuk, ami voltaképp megfelel egy témazáró dolgozatnak. Minden epochára százalékos értékelést kapunk és az öt százalékos érték átlaga adja majd meg az év végi jegyünk. Igen, nincs külön jegy fizikából és kémiából. Az együttéléstan a történelemjegyhez járul hozzá két epochányi értékben a két félévre.
Tehát a nyolcvanperces órák az epochák és a háromhetes blokkok az epochák. Az egyiket epochának hívjuk, a másikat epochának. LÁTHATÓ A KÜLÖNBSÉG???
Na jó, csak gúnyolódom. Remélem, érthető a definíció.
Adott tehát a negyvenötperces órák garmadája, a két nyolcvanperces órával karöltve, nyolcvanhatféle csoportbeosztással. Ismétlem, az első pár hónapban fogalmam sem volt, mikor milyen órám lesz és kivel.
A következő posztokban végigveszem a tantárgyakat, az órák milyenségét. Akkor talán már érthetővé válik, milyen az iskola és akkor végre nekiláthatok a kritikáknak.
Egy átlagos AKG-s nap – 1.: Alapfogalmak kezdőknek
2010.06.20. 23:01 TooNormal
Nem exhibicionizmus szülte ezt a bejegyzést, csupán demonstrálni akarom az AKG speciális dolgait, hogy a későbbiekben érthetőek legyenek. Bizonyára lesz, amit, kihagyok, kérdezzetek kommentben nyugodtan. Valamikor majd összerakok egy kisszótárat is.
A kritikák nagy részéről meg kell jegyeznem, hogy csak a saját évfolyamomról tudok tájékoztatást nyújtani. Nem rendelkezem sok komával más osztályokból, de azok a kritikák, melyek az iskola egészére vonatkoznak, természetesen rájuk is igazak.
Hm, kell egy szinonima a kritika szóra, különben itt röpködni fognak a szóismétlések.
Reggel hulla álmosan felkelek. Beérek negyed kilencre, a nyitásra, ahol a kisiskola közös terében összegyűlünk és a patrónusok elmondják a nap aktualitásait.
Remek, egy mondatra jut négy megmagyarázandó fogalom, lassan fogunk haladni. A nyitás az az első óra előtti negyed órát kitöltő történet, ezzel kezdődik a nap, ekkor már ott kell lenni. Aki elkésik… azzal semmi sem történik. Elméletben ilyenkor mondják el a nap legfontosabb eseményeit vagy a vizsgák, dolgozatok kapcsán a tudnivalókat, de természetesen nincs mindennap mit mondani. Van, amikor egy évforduló vagy valami más kapcsán próbál egy tanár mondani valamit az egész nyitást a pokolba kívánó gyerekeknek, máskor meg annyira nincs mit mondaniuk, hogy vicceket olvasnak fel vagy játékokat próbálnak meg lenyomni az ülve szendergő gyerekek torkán. Jellemző, hogy a táborokban iváson kapott gyerekek büntetése az (is), hogy három hétig nyitást tartanak. Ez egyszerre nevetséges és szomorú.
A kisiskola egy elválasztott rész, ahol az évfolyam tartózkodik. Ott vannak a kupacok osztálytermei, az évfolyam tanárija és hasonlók. Kis saját tér az évfolyamnak, általában itt tartózkodunk, természetesen a tornaórákat és hasonlókat nem itt tartják. A közös tér a kisiskola egyik része, ami, nos, a közös tér. Hogy mondjam, egy terem(szerűség), ahol csak padok vannak, növények meg ablakok, a folyosóról ajtó nélkül nyílik. Gyakorlati jelentősége nulla, mindenki a kupactermekben (egyelőre nevezzük az egyszerűség kedvéért osztályteremnek, nagyjából lefedi) tartózkodik a szünetekben.
A patrónusok… na ez hosszú lesz. A szó jelentését bizonyára mindenki ismeri, a legegyszerűbb, ha azt mondom: pártfogó. Adott egy szaktanár, aki voltaképp a pótszülőd lesz, valaki, aki a legközelebb fog normál körülmények közt állni hozzád. A tanár, aki már nem tanár, hanem valami sokkal több. Akivel megbeszéled azt, amit otthon nem mersz elmondani, aki jól ismer téged. Ez tényleg egy fantasztikus elképzelés, le a kalappal, szentségként is kezeli az iskola. Leszögezném, a patrónusi rendszer még most sincs teljességgel romokban, sokak elképzelését és igényeit ma is lefedi, ám szerintem messze van a tökéletesről. A patrónusokról mint olyanokról külön posztot/posztokat fogok írni a későbbiekben.
A patrónusokat a nyitótáborban (tanévkezdet illetve itt az iskolába járás előtti augusztusi összerázó tábor) választják ki a gyerekek hat jelölt közül, akikkel mind beszélgetnek kis csoportokban és a tábor végén egytől hatig sorszámozva listát állítanak. Természetesen egy csibébe 10-12 gyerek fér, így helyenként előfordul, hogy valakinek az lesz a patrónusa, akit harmadik helyre írt. Hosszas megbeszélések tárgya ez a tábor során a tanárok között. A patrónus alá tartozó gyerekek kollektívája az ún. csibe. A csibéknek szerda délutánonként van egy másfél órás kötetlen csibefoglalkozásuk – amit mi mindig csibeként emlegetünk, de a zavar elkerülése érdekében most a hivatalos elnevezést használom -, amit a csibe és a patrónus azzal tölt, amivel akar. Természetesen a csibe szónak van egy harmadik jelentése is, a patrónusom nekem a patrónusom, én a patrónusomnak a csibéje vagyok. Tehát a csibe a csibébe tartozó egyénre is vonatkozhat. A gyakorlatban nem bonyolult ez ennyire, de kívülről bizonyára az.
Két csibe kollektívája a kupac. A kupacoknak együtt vannak órái (nem mind), a kupacokat legegyszerűbb a /a, /b és /c felállás elemeiként felfogni, konkrétan semmi különbség nincs a fogalmak között.
Mint mondtam, nem minden órát töltünk a kupacunkkal. Erről és az órarendről a következő posztban.
A suliról, ha még nem ismernéd
2010.06.20. 22:06 TooNormal
Ironikus módon nincs szócikke a magyar Wikipedián, csak egy rövid az angolon. Megpróbálom röviden (és objektíven, kritika nélkül) leírni, miről is szól az iskola.
Az AKG egy liberális iskola. Nincs házirend, csengő, büntetés, év közbeni jegy, satöbbi. Minden gyereknek van egy „patrónusa”, egy tanár, akit kiválasztott hat jelöltből és 10-12 társával együtt tőle kap külön figyelmet és gondoskodást. Különleges órák vannak, rengeteg csoportmunkával. Választható foglalkozások ezrei. Az iskola egy raklapnyi értelmiségit termelt már ki és ennyi meg annyi díjat söpört be. Természetesen nem egy olcsó hely, de hát a minőséget meg kell fizetni, nemde? Remek tanárok, magas sztenderd szerint válogatott diákok...
A fentiek ebben a formában teljességgel igazak és ez mindenképpen jobb iskola, mint a körzeti a sarkon. Lehetséges, hogy nekem vannak túlzottan nagy elvárásaim (megsúgom: nem) és csupán apróságokon lovagolok. Remélem, meg tudom majd mutatni mindkét oldalt, ugyanis egyelőre fogcsikorgatva fogalmazom át az első bekezdést, hogy pozitív hangvétele legyen. Vajon mi kell még ebbe a remek iskolába, merülhet fel a kérdés.
Hm, valami, ami betölti ezt az üres, törékeny csigaházat? Valami, ami értelmet ad egy olyan fogalomnak, mint a tanárértékelés? Ami nem ad egy komoly kiskaput a, khm, nem annyira tehetséges gyerekeknek, hogy bekerüljenek?
Szoktam volt mondani, hogy az AKG azért liberális, mert más kötelező, mint máshol.
A következő bejegyzésben igyekszem mindenkit bevezetni az AKG hétköznapjaiba, a különleges tanrend, a csak itt használt szavak, rendszerelemek és tantárgyelemek kaotikus világába. Ez remélhetőleg érthetőbbé fogja tenni mindazt a kritikát (pozitívat és negatívat egyaránt), amit a későbbiekben megfogalmazni tervezek.
Utolsó kommentek